- Veled mi történt anno? Nekem addig van meg a sztorid, hogy egyszer csak eleged lett a tinisztárságból, és eltűntél Londonba…

- Ennél azért bonyolultabb, mert igazából mindenből elegem lett, és úgy mentem ki Londonba. Egy angol barátom küldött ki, mert hogy nekem ott kell lennem, mivel ott van a ZENE. Viszont amikor kimentem, már annyira kivoltam, hogy énekelni sem akartam. Pont most, amikor Jamie Cullum előtt játszottunk, rájöttem, hogy trombitál neki egy csávó, aki akkor nekem demókat küldött, hogy énekeljek rá. Nem is emlékszem már, hogy keveredtünk össze. A lényeg, hogy annyira kivoltam, nagyjából depressziós szinten, hogy nem is énekeltem, így nemet mondtam neki. Kivittem a hangszereimet úgy, hogy még lakásom sem volt. Aztán már kedvem sem az énekléshez. Meg úgy semmihez sem.

- De mi történt? Nem voltál boldog azzal, amid volt?

- Mi az, hogy boldogság? (nevet) Akarsz valamit 16 éves fejjel, lényegében egy gyerek akart valamit, és meg is tehette. Nálunk anyukám a főnök, rettenetesen szeret, 44 évesen szült, neki az a lényeg, hogy amit a kisfia szeretne, azt megteheti. De ez sem teljesen igaz, mert egyébként bizonyos értelemben meg nagyon old school nevelést kaptam. Nagyon hagyott beleszaladni a zsákutcákba, de nem is tudta, hogy mekkora zsákutcák ezek. Teljesen naiv volt. Meglehetősen előnytelen pozíciókba kerültem. Csomót tanultam belőle, és jó volt, kiélhettem a vágyaimat.

- Csak az éneklésről beszélsz?

- Nem csak arról, ott a sztárság, hogy mindenki ismer, és ha ennyire gyorsan jön össze minden, túl fiatalon, annak általában nincs jó vége. Nem voltak meg az alapok. Nem volt kreatív szabadságom, emiatt összevesztünk a produceremmel.

- Saját zenét akartál írni?

- Mindenki azt akar, csak nem mindenki tud.

- Te akkor még nem tudtál volna?

- Megpróbáltam, nem tudtam. Nem volt meg a türelem, a fegyelem, nem volt meg a munkametódus. Semmi sem volt meg. Nekem akkoriban csak ez működött, hogy mindent megkaptam, és hozzátettem az előadói részét, meg a lelki részét, és az egészet megpróbáltam a magamévá formálni. Amikor összevesztünk, én nem tudtam saját lábra állni. Egy légüres térben maradtam, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Amikor kimentem Londonba, volt egy elég fura évem, ami nem tett jót. És nem különösebben álltak jól a dolgaim, de érthető, mivel nem egy ember, hanem egy befektetés voltam, úgy is kezeltek.

- Mit tanultál ebből?

- Azt, hogy sokkal testvériesebben érdemes csinálni. A Mörk most úgy működik, hogy ha valaki csak egy apróságot is hozzátesz a dalhoz, akkor százalékot kap, mert így van értelme. De most már nagyon másképp működnek a dolgok. Régebben egy gyerek voltam, aki kiélte minden vágyálmát, összeomlott a dolog, és ott voltam Londonban, egy világvárosban, ami rohadt drága, de tanultam és gyakoroltam, aztán leesett, hogy mi van a világgal. Kimaradt pár év gondolkodás a legfontosabb időszakban, amikor összerakod a képet 16-17-18 évesen. Amikor ülsz a suliban, unatkozol, és azon agyalsz, hogy hogyan működik az élet. Nálam pont fordítva volt. Én voltam a király, majd öt év múlva a Madison Square Gardenben fogok játszani. Hát persze. Londonban esett le minden. Elkezdtem rengeteget olvasni, aztán olyan volt, mintha hólapáttal arconvágtak volna.

- És mi történt utána itthon?

- Elkezdtem építkezni abból, amit kint tapasztaltam. Meditáció, gyakorlás, gondolkodás, próbálkozás, musicalekben éneklés, az mondjuk nem tetszett, környezeti nevelésben dolgoztam, ami tök érdekes volt, de nem elégített ki, a Goethe Intézetnél gyerekkoncerteket adtam, előadásokat tartottam németül, volt egy jazz-zenekarom, aztán szépen lassan kialakult minden. Megszültem azt az érzelmi állapotot, amiben már működtek a dolgok.

- Ez mennyi ideig tartott?

- 2011-ben jöttem haza összeomolva és 2014-ben diplomáztam le végre két év késéssel a Kodolányin. Akkor született az első pár Mörk-dal. Lehetett olyat csinálni diplomaanyagként, hogy saját szerzeményt írni, felvenni, megkeverni, leadni, amit meg is csináltuk együtt, de mint produkciós menedzser én rántottam össze. Egy szám van azok közül, amit a mai napig is játszunk azok közül, a Whipper Snappers. A Novaival írtuk ketten. A másik két dal sokkal spirituálisabb volt.

- Nagyon fura, amit mondasz, mert akkoriban nekem úgy tűnt, hogy elég sokan álltak melletted, akiktől tudtál volna tanulni vagy fejlődni…

- Nagyon kevés ember van, aki odajön hozzád és segít, aki nem csak a saját egóját polírozza azzal, hogy kioktat, hanem tényleg azt mondja, hogy látom, mi a helyzet, ha rám hallgatsz, akkor ezt és azt csinálod. Én próbálok ilyen lenni. Szeretnék segíteni a tök kezdő embereknek. Az elején iszonyúan sok időt lehet spórolni ezzel. Nagyon fura kultúrában élünk, dzsungeltörvények uralkodnak. A profizmus ritka, és egyszerűen nem tanulod meg, hogyan lehet elsajátítani az alapokat ahhoz, hogy egy nemzetközi szintű produkciót hozhass létre és működtethess. Olyan dolgokat építünk itthon sokszor, amik nem tudnak túlnőni egy szinten, és ez gáz, mert megrekedsz egy 200 fős közönségnél, és esélyed sincs megélni abból, amit csinálsz.

- Ahogy ti építettétek fel a Mörköt, az nagyjából a pofánröhögése a magyar modellnek, mert elkezdtétek a szobakoncertekkel, aztán később sem történt semmi úgy, ahogy az általában itthon szokott. Direkt mentetek teljesen szembe a megszokásokkal?

- Gondolkodtunk, hogy oké, most már megvan a zenekar, de szeretnénk játszani. Jó, de hol játsszunk? Az a probléma, hogy amikor elkezded, akkor egyik klub sem akarja, hogy fellépj. Rosszul szól, nincs egyben, ehelyett valami élvezetesebb dolgot szerettünk volna. Ezért lettek a szobakoncertek. Tudtuk, hogy 20-30 embernél több úgyse fog eljönni a koncertekre, pláne nem egyszerre, ott legalább jó a hangulat. Bejött az első, azért csináltunk többet. Szerintem ez egy exportálható modell.

- Hogy veszik itthon a Mörköt? Nekem sokkal külföld-kompatibilisebbnek tűnik.

- Itthon is sokan ki vannak éhezve erre. Aki kicsit nyitott, azt egyből megfogja. Annyi minden jön benne össze, és annyira gyorsan váltakozik, hogy mindenkire hatással van. Néha kicsit elbizonytalanodunk, de beleállunk, és működik. Akkor is, ha 100-200 ember áll előttünk egy bornapon. De ez minden országban megvan. Berlinben vagy Hamburgban egy 50-60 fős klubbuli ugyanolyan nehéz, mint itthon. Nincsenek óriási különbségek, csak most már kint is vannak olyan partnereink, akikkel elég jó lehetőségeket el tudunk csípni. Ezekből az a nehéz, hogy tudsz-e építeni valamit, ami stabil, ami nem csak látszat, ami átmenetileg nagyon jó élmény, hanem ami közönséget épít. Még nincs meg a megfejtés, de haladunk.

- És részmegfejtések már vannak?

- Azt hiszem, az a legjobb, ha a megérzéseinkre hallgatunk, és nem várunk másra. Csak csináljuk, amit mi gondolunk. Ebben egy picit elcsúsztunk. Bíztunk abban, hogy mások jobban tudják, és adtak tanácsokat, de jobban működik minden, ha a saját fejünk után megyünk.

- Te miért nem akartál a Mörk indulásakor hasznot húzni abból, hogy te voltál az a Márk, aki régebben sztár volt?

- Mert nem annyira kompatibilis a közönség.

- Honnan tudod? Azóta már felnőttek.

- Pár ember jön, aki anno nagyon szeretett. Épphogy ímmel-ámmal eljönnek. Látom rajtuk, hogy fogalmuk nincs, mit hallottak, nem is tetszett nekik, de én vagyok a Márk, úgyhogy kérnek egy közös fotót. Van olyan is, aki bírja, de nagyon másképp állnak ehhez a zenéhez. Nem akartam a kettőt összekötni, mert tök más vonalon akartuk megfogni a dolgot. Azt szerettem volna, hogy maga a jelenség építse ki a közönségét, ne az, aki voltam. Szerintem sikerült. Még most is igyekszünk elkerülni a Márk-Mörk párhuzamot.

- Pedig azért már akkor is próbálkoztál jazz-zel.

- Ha arra gondolsz, hogy az első lemezemen rajta volt a Summertime, akkor igen, de a sofőrünk, azóta is néha azon röhög, ahogy azt éneklem. Nem éneklem jól, de közben rettenetesen nagy muzsikálás van. Kb. mint egy kompromisszum került fel a lemezre, már akkor is egy erős Jamie Cullum-flash-ben voltam, és olyasmit szerettem volna. Iszonyú profi zenészek játszottak rajta, de a végére valami nagyon fura dolog jött ki az egészből. Mindegy, mert működött, de rettenetesen éneklek rajta. Akkoriban nagyon sok szarságot csináltam. Teljesen befolyásolható voltam.

- Mindent megcsináltál, amit mondtak?

- Mindent. Szó nélkül. Szinte. Két évig tényleg mindent, utána elegem lett. De hát ez érthető, olyan, mintha két évig yes man lettem volna. Mindenre rábólintottam. Ha azt mondták volna, hogy a 80. emeletről énekeljem el az amerikai himnuszt, megcsináltam volna. Bíztam nagyon a brigádban. De az a mák, hogy ide lyukadtam ki. Bármi lehetett volna. Akár meg is őrülhettem volna. Hányszor hagytam abba az éneklést? Négyszer? Ötször? Már nem is tudom.

- Miért?

- Mert nem láttam, hogy mi lesz. Még most is előfordul, hogy elbizonytalanodom, de már megvan az a közeg, az a cél, az a zene, ami értelmet ad mindennek. De itt is nagyon vigyázni kell, mert lehet, hogy túlagyalom, meg néha átmegyek menedzserbe.

- Nincs ebből baj a Mörkön belül?

- Dehogy nincs! Nagyon nagy falatok, amiket kitalálunk, nagyon ambiciózus, amivel előjövünk, és bár van menedzserünk, én is néha belecsúszok abba, hogy már én irányítok.

- Nincs tele a töke veletek?

- Hát kapja néha az ívet rendesen. Tudja, hogy maximalisták vagyunk, és ő is az. Néha a szart is kihajtjuk belőle. Ha én és a Dani, a dobosunk bekattanunk, akkor nagyon tudjuk őt hajtani. Mindegy, élvezzük, csak nem szabad túltolni. Megpróbáljuk megtalálni a balanszt.

- Fura, hogy ezt mondod, mert a lemezeiteken és a dalaitokon is nagyon érzem, hogy egyensúlyra törekedtek. Amikor már kezd elborulni az ügy, akkor mindig visszarántjátok a gyeplőt.

- Ez a belső egyensúlyból adódik. Szerintem jól működik, csak nehéz lekommunikálni néha. Én azt érzem, hogy most vagyunk a legerősebbek mindenféle tekintetben. Jól működik a csapat, jól is érezzük magunkat. Már csak a pozitív dolgokra koncentrálunk, nem vagyunk depressziósak, és ezt szerintem hallani is lehet. Én már venném a harmadik lemezt. Csak semmi értelme (nevet).

- Hogy megy nálatok? Mindenki ír?

- Igen, mindenki. Lehet, hogy én vagyok a motor néha, aki hajtja a dolgokat, de együtt vagyunk benne. Érzem a többieken, hogy nagyon kevés csoportfeladatokat kaptak az iskolában. Németországban, ahol én tanultam, rengeteg csoportfeladatot kaptunk, hogy megtanuljuk, mi az a csoportdinamika. Ha például egy kicsit passzívabb ember vagy, akkor is megtanultál elhelyezkedni a csapatban, úgy, hogy közben olyan maradsz, amilyen vagy, de itthon ez hiányzik. Itt gyakori az, hogy ha valaki nagyon aktív, akkor a többiek nagyon passzívak lesznek. De nálunk mindenki ír. Van, hogy csak kezdeményt, van, hogy teljes dalt, amit aztán meghangszerelünk.

- Mennyi dalotok van már?

- Már az első lemeznél volt három albumnyi. Rengeteg van. De én most érzem azt, hogy még többet szeretnék írni. Ki kell írnom magamból sokmindent. Most pont abban vagyok hónapok óta, hogy összerakjak a fejemben egy koncepciót, ami alapján tudok írni.

- Az előbb említetted Jamie Cullumot, aki tudom, hogy nagy istened. Nemrég felléptetek előtte. Találkoztatok?

- Igen, tudtunk beszélni egy kicsit, adtunk is neki lemezt.

- Hogy jött ez a koncert össze?

- Van egy német ügynökségünk, a Wizard Promotions, ők szerveztek nekünk egy pár német koncertet, ők segítettek ebben is. Szerették volna, ha egyszer Jamie Cullum előtt játszunk, de nem volt egyszerű, mert náluk kőkeményen fogják, hogy ki játszhat előttük, de sikerült. Lipcsében volt a buli, és elképesztő volt. Lespanoltunk mindenkivel, adtunk a zenekari tagoknak is lemezt. Nagyon örültem, hogy találkozhattam Jamie Cullummal, ő volt régen a legnagyobb inspirációm, miatta kezdtem el jazz-t tanulni, énekelni, a felvételin az ő egyik dalával vettek föl. Hátha egyszer még tudunk valami közös dolgot is csinálni, akár közös dalt. Nyitottak vagyunk bármire.

Ha meg akarod nézi a Mörköt élőben, akkor ma este megteheted fennállásuk egyik legfontosabb koncertjén a Müpában. További infók itt: The Life of Mörk.

Fotók: Hauschel Tamás