„A bandák földje, ahol nem szerencsés fényképezővel flangálni, de még anélkül se – ha mindenképpen át kell hajtani rajta, tegyük azt zárt autóban, a lehető legrövidebb úton.” Így emlegette a Player a nyolcadik kerület sűrűjét alternatív Budapest-túráján. Nem arról a nyolckerről írtunk, amelyet néha kénytelenek vagyunk látni, szagolni, ha máskor nem, átutazóban (Blaha, Üllői, Rákóczi), hanem az igazi dzsumbujról, ahová csak – fogalmazzunk így – üzleti ügyben szokás járni. Vagy bizonyos szolgáltatásokat keresni. Vagy ott lakni. Ragadjunk le egy kicsit ez utóbbinál.

A nyolcadik kerület nem csak nagy, de a legsűrűbben lakott és talán a legváltozatosabb társadalmú kerülete Budapestnek. A körúton belül Palotanegyed, azon túl rehabilitált, vagy éppen felújítás alatt álló terület – Rákóczi tér, Corvin negyed, hotel, pláza, közösségi kert –, mögötte, nagyjából a Szigony utcai demarkációs vonalon túl az Orczy útig pedig igazi, érintetlen gettó, a szó dopemani értelmében. A fenti cikkben is jelzett Diószeghy Sámuel (továbbiakban: Dió) utcában és környékén – Kálvária tér, Kőris, Dankó, Lujza és Magdolna utca – egyrészt paradicsomi állapotok uralkodnak a tanulni vágyó szociális munkások és a leszakadó rétegeket kutató szociológusok számára, másrészt csodálatos példáját találjuk a magára hagyott Budapestnek.

Több beruházó húzott fel korszerű és valóban jól megépített társasházakat a válság előtt, amikor úgy tűnt, jön a rehabilitáció, az ingatlanárak pedig hatalmasat robbannak majd. Aztán jött a pénzügyi krach, a Corvin-beruházás sem éppen abban az ütemben közeledik, ahogy azt eredetileg tervezték, és még sorolhatnánk.  A gettó maradt – sőt sűrűsödött –, a társasházakat pedig ettől függetlenül átadták, ha már egyszer készen voltak. Ezekben a házakban még a döglődő ingatlanpiachoz képest is nagyon olcsón találunk jól felszerelt és tisztességes anyagból megépített, új vagy alig használt lakásokat, méghozzá csapda nélkül: tényleg olyan jók, amilyennek tűnnek.

Azoknak tehát, akik tízmillió környékén szeretnének ingatlant venni, nagy lehet a kísértés, hogy a romantikus, de kérdéses műszaki állapotban lévő, régi polgári lakások helyett innen válasszanak. Megéri? Túl lehet élni és meg lehet szokni a környéket? Én másfél éve vágtam bele, és eddig sikerült. Lássunk pár szabályt, ami segíthet annak, aki szintén itt él, vagy gondolkodik rajta, hogy ide költözik!

Első szabály: nyugi!

Két éve, koraősszel, egy napsütéses délutánon láttam először a Sarkot – azóta csak így hívjuk –, egyelőre csak lehetséges jelöltként, nem tudtam, hogy tényleg itt élek majd. Kisbolt, hentes, zöldséges néni, súlyos ajtók mögött régi iparosok – cipész, könyvkötő –, a sarkon önfeledten bizniszeltek valamit, pár suhanc öreg Mercinek támaszkodva cigizett, termetes asszonyság terelte rengeteg gyerekét V alakban, valahonnan mulatós visszhangzott. Egy magamfajta, a mazochizmusig toleráns riporternek könnyű volt romantikázva gondolni a helyre. Amikor végül beköltöztem, még  akkor is úgy voltam vele, bánja a franc, most akkor egy Kusturica-filmben élek majd, és akkor mi van? A lakás ráadásul, mint mondtam, tökéletes volt.

Azóta persze felsejlett a filmszalag mögül a mocsok is, amely itt-ott megnehezíti az életet, de nem bántam meg. A lényeg, hogy nem szabad démonizálni a környéket: ha itt élsz, az nem az ellenséged, hanem az otthonod. Lesz szó bűnözésről és furcsa szokásokról, de a legtöbbeknek fontos, hogy élhető legyen a környék, és elfogadja a közösség. Ugyanolyan emberek, mint te, lehet velük beszélgetni – urambocsá’ haverkodni –, sőt mivel az itt élőket sokkal inkább élteti a közösség, mint az átlagos középosztálybeli honfitársainkat, valószínűleg gyorsabban megismernek majd téged, mint fordítva. Tőlem sosem kéregettek és nem is tukmáltak. Egyszer kérdezték meg, van-e tüzem, illetve hogy kérek-e biót vagy szürkét (nem tudtam, miről van szó, de nem kértem), utána senki soha többé.

Második szabály: NYUGI!

Megszeppent külvárosi gyerekként kezdtem, az első utam az egyébként legendás 24-es villamoson máris emlékezetesen alakult. Nagyhangú, balhés suhanc kötözködte végig a kocsit, beszólt pár nyugdíjasnak, végigrugdosott egy kólásdobozt, majd látványosan kinézett magának – ekkor már napszemüvegben fixíroztam az ablakot, hogy véletlenül se legyen szemkontakt. Leült velem szembe és három megállón át meredten bámult, miközben én próbáltam nem túl feltűnően menekülő utat keresni. Végül közel hajolt és megszólalt: Ray Ban...? Frankó? Zavartan biccentettem. Zsír – vigyorodott el és leszállt.

A nyolcker Szigonyon túli része még mindig az egyik legsűrűbb bűnözési rátával sújtott környék, de ezt szinte teljesen kimerítik a drogkereskedelemhez és -fogyasztáshoz kapcsolódó esetek. A szegénység, a kilátástalanság, a munkanélküliség vonzza a drogot, a keresletre pedig arányosan simul a kínálat. 2011-ben 650 ezer tűt osztottak ki a klienseknek, sokkal kevesebbet, amennyire szükségük lett volna – tudtam meg a Magdolna utcai tűcsereközpont koordinátorától. Az elmúlt években a viszonylag kiszámítható használói szokások felborultak, a herka és a kóla megdönthetetlennek tűnő királyságát szétbombázták a dizájner drogok, sokan nem is tudják, mit vesznek be egy–két ezer forintokért, „ilyen kristály”, „valami szürke por” és hasonlókat emlegetnek.

Bármilyen szörnyen is hangzik ez, a hétköznapokban csak apró jeleit látjuk, köze pedig csak annak van hozzá, aki szeretné, hogy legyen. Folyamatosan járőröznek a rendőrök, a Dióba még egy konténernyi rendőrőrsöt is telepítettek, a híres tavaszi kommandós akció pedig különösebben nem változtatott a helyzeten (alig pár eljárás indult, és nagyjából mindenkit kiengedtek másnap), látványosnak látványos volt. A vezetés évek óta fogadkozik, hogy felszámolja a kereskedelmet és rend lesz – szkeptikus türelemmel várjuk.

Ami viszont fontosabb: másfél év alatt nem hogy nem történt semmi, még veszélyben sem éreztem magam soha, pedig gyakran járok haza esti műszakból olyan felszereléssel, amit már a táska miatt is érdemes lenne leszedni rólam. Egyes hiedelmekkel ellentétben nőket sem erőszakolnak a kapualjakban és tudtommal máshol sem. Eleinte sandán méregettük egymást a stricikkel – mesélte egy szociális munkás, aki kifejezetten ide akart költözni. Két hónap múlva már ők vigyáztak a kocsira. Ha már itt tartunk: kevésruhás egyéni vállalkozókat a dzsumbujban nem látni, értük az Üllői útig kell caplatni.

Harmadik szabály: figyelj és tanulj!

Miért érdemes mégis a gettóban élni? Mert vannak pillanatok, amikor semmihez sem hasonlítható hangulata van. Az eklektikus építészet, a fények, a növények és – bizony! – az emberek egymás-hegyén hátán... ilyet sehol Európában nem találsz. Másodszor pedig egész egyszerűen azért, mert ha kellően nyitott és toleráns vagy, hihetetlenül érdekes és izgalmas lehet az élet itt. (Ha tudod, hogy nem vagy az, semmi baj – ne költözz ide!) Több sztorit hallasz, és többet tanulsz erről az országról, mintha lenyomnál egy szociológia szakot, majd visszamennél és lenyomnád még egyszer.

Sok előítéletet megerősít (két gyors példa: az embernek itt azért van hangja, hogy ordítson vele, az utca pedig azért van, hogy eldobja rá, ami a kezében van, és már nem kell neki), de még többet felszámol. Közhely, de azon kevesek közé tartozol majd, akik tényleg tudják, hogy a nappali melegedő előtt cigiző hajléktalanok, a Kálvária drogosai és alkeszei is emberek. Jól hangzik persze, hogy a Sarok és környéke elszigetelt kis világ, amelynek nem sok köze van az úgynevezett normális világhoz – egy fél kerülettel beljebb már könnyű is ebben hinni –, de soha ne felejtsd el, hogy az ország úgy egyharmada nagyon sokat adna azért, hogy ilyen körülmények és lehetőségek között élhessen.

Tovább:
A legfrissebb Player-cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
Bűn, enyészet, borzongás – Alternatív Budapest-túrák