Nem is gondolnád, mennyit változott a futball, ezért elmondjuk.

Manapság a fociban az egyik legidegesítőbb, hogy a futballisták a sportot a színészettel előszeretettel mixelik, ami sokszor vicces, de legtöbbször azért idegesítő. Korábban már mutattunk 20 zavarba ejtően kínos műesést, most pedig egy kicsit időutazunk, és hozunk néhány érdekes sztorit a futball hőskorából.

Mert a világ legnépszerűbb sportja – a többi sportághoz hasonlóan – rengeteget változott az elmúlt kábé 150 évben. Azt biztosan hallottad/olvastad, hogy a modern kori labdarúgás Angliából származik, de elég sok időnek kellett eltelnie, amíg a játék legalább nyomaiban hasonló lett ahhoz, amit az elmúlt évtizedekben megszokhattunk.

Így fociztak a kezdetekben

És ennek az egyik legfőbb oka, hogy a kezdeti időkben nem volt egységes szabályzat. Anglia különböző pontjain teljesen más szabályok alapján futballoztak – a hasonlóság az volt, hogy két csapat játszott, és egy nagyjából gömb alakú tárgyat próbáltak a pálya ellentétes végében felállított kapuba bevarázsolni. Ebben az időben viszont annyira vad volt még a futball, hogy voltak olyan térségek, ahol törvény tiltotta. Aztán a 19. század elején az angliai magániskolákban kezdett fejlődni a játék, de például 1848-ig nem volt semmiféle szabálykönyv. És egészen 1863-ig kellett várni, amíg kimondták,

a labda kézzel való érintése szabályellenes.

Ez volt az a pont egyébként, amikor a labdarúgás és a rögbi különvált. A legnagyobb viták azonban nem akörül voltak, hogy szabályos-e a kéz használata. Sokkal nagyobb dilemma volt, hogy szabálytalannak minősüljön-e az ellenfél sípcsonton rúgása.

„Ha nem lehet az ellenfelet sípcsonton rúgni, félő, hogy a játékból minden férfiasság és harci szellem elvész.”

Olvasható egy egész meredek érvelés a Futballforradalmak című könyvben.

De miért gondolkodtak így?

Mert a foci akkor még a harcról szólt, ahol a férfiak szó szerint megküzdöttek egymással. És úgy vélekedtek az angolok, hogy a sport a fájdalomról, a férfiasságról szól – az ügyesség, a technikai képzettség, a cselezés náluk megvetett volt.

Persze a cselezés alatt sem a biciklicselt vagy a rabonát értették. Hanem azt, hogy néha a játékos felnézett, majd megpróbált irányt váltani. Mert akkoriban ez sem volt mindennapi, a támadások kábé úgy néztek ki, hogy a játékos megkapta a labdát, elkezdett futni vele, majd elveszítette, aztán visszaszerezték, és ismét kezdődött a futóverseny.

Szégyen volt a passz

A fent leírtak alapján már beugorhatott: „Ezek nem passzoltak?”

A válasz az, hogy nagyon sokáig nem. Például 1866-ig kellett várni, amíg Charles W. Alcock (korának kiemelkedő játékosa) felvetette, hogy nem ártana néha „támogatni a csapattársat”. Konkrétan arra gondolt, hogy ha a csapattársat letámadják, akkor a segítségére kell sietni, majd el kell venni tőle a labdát. Annyira vakmerő azonban ő sem volt, hogy szóba hozza a passzolást mint opciót.

Mert a passzjáték a skótoknak köszönhető nagyrészt, ők a „passzolj, és fuss tovább” filozófiát vallották. Mivel egységes szabálykönyv sokáig nem volt, ezért a játék nagyon eltért a különböző térségekben. Az angolokban volt egyfajta felsőbbrendűség-érzés, azt gondolták, ők találták fel a labdarúgást, náluk magasabb színvonalon senki sem képes űzni ezt a sportot.

Illusztráció az első nemzetközi futballmeccsről

Az első nemzetközi meccset 1872-ben rendezték meg, az angolok a skótokkal játszottak, gól nélküli döntetlen lett a végeredmény. A közvélemény előzetesen Angliát tartotta a toronymagas favoritnak, hiszen a hazaiak átlagban hat kilóval voltak nehezebbek, így fizikálisan nagy előnyben voltak. A skótok viszont nem vetették meg a passzjátékot: okosan próbáltak játszani, megpróbáltak az ellenfél mögé kerülni, így csökkentve a fizikai párharcok számát. És ez össze is jött, a döntetlen számukra volt a sokkal nagyobb siker. Ezt követően kezdett leesni az angoloknak, hogy talán passzolni nem is olyan hülyeség.

És a fejelés?

A játék ezen elemének használata sem volt annyira magától értetődő, mint ahogy első blikkre tűnik. Mert mivel nem passzoltak, így a labda a legtöbb időt a földön töltötte, úgy meg annyira nem egyszerű fejelni sem. A passzjáték fejlődésével viszont a fejelés is egyre inkább a futball része lett. Persze 1875-ben még nem számított megszokott dolognak.

„Olykor fejjel öklelnek bele a labdába”

– olvasható a Sheffield egyik londoni vendégjátékán készült beszámolóban. És természetesen a nézők remekül szórakoztak azon, ahogy a játékosok fejjel öklelték a labdát.

Szégyen volt védekezni

Mert – ahogy korábban is volt már róla szó – ez egy férfias sportnak számított, a védekezés pedig sehogy sem illett bele ebbe. Ezért a hőskorban a 2–2–6-ös felállás volt az egyik legnépszerűbb: tehát volt két védő, ketten a középpályán, a csapat többi tagja pedig támadott. 1882-ben a Scottish Athletic Journal például nagyon komolyan kritizálta azokat a csapatokat, amelyek olyan játékosokkal állnak fel, akiknek nem lehet más a feladatuk, mint a kaputól húsz méterre állni, és a kapussal társalogni.

Itt már fejeltek

A foci tehát – nem meglepő módon – elképesztő változásokon ment át a játék születésétől kezdve, és bár nagyon sok régi elemen ma már csak mosolygunk, de azért vannak olyan részei is a mai játéknak, amit lazán kiradírozhatnánk. És persze nem kellene újra bevezetni a sípcsonton rúgást, de a kevesebb műesés sokkal élvezhetőbbé tenné a játékot.

Ha hasonló sztorikat, történelmi finomságot olvasnál, akkor szerezd be A Futballforradalmak című könyvet, mert rengeteg színes történetet ismerhetsz meg Jonathan Wilson könyvéből.

(A cikk Jonathan Wilson Futballforradalmak – A foci története és taktikai fejlődése című könyv alapján készült; Fotók: fifa.com, stateschronicle.com, historytoday.com)

És ezt olvastad már?
Mbappé heti egymillió fonttal az első, Szalah a negyedik helyre jött fel