Oszi kollégám szerint el kellene gondolkodni, hogy egyáltalán van-e értelme kijutni a jövő évi franciaországi Európa-bajnokságra, ahol nagy valószínűséggel felmossák velünk a padlót. Ez lehet, hogy így lesz, de nem számít. Ki kell jutni, akármi lesz.
A tegnapi feröeriek elleni meccsnek voltak sötét pillanatai (például a rutinos Juhászról úgy fordultak le a gól előtt, hogy rossz volt nézni), de nézhetjük a mérkőzés pozitívumait: fordítottunk, és kiderült, hogy van több remek formában játszó csatárunk, elsősorban a két gólos Böde. A sorozatban eddig egy vereségünk volt, és az új lebonyolításnak köszönhetően egy pótselejtezős helyre biztosan jók vagyunk. Jobb lett volna sima három-nullal hazaküldeni a feröerieket, de még szarabb lett volna kikapni vagy leikszelni. A hurráoptimizmusra nincs sok okunk, viszont azon lamentálni, hogy érdemes-e egyáltalán ott lenni az Eb-n, na, azt nem értem.
Ki nem szarja le például, hogy mennyire erősek a franciák? (Akik Henry emlékezetes kezezésével jutottak ki a 2010-es vébére, és a szemük sem rebbent, hogy csaltak.) Egyébként meg miért ne lehetnénk mi az Eb északírjei? Ki tudja, milyen energiák szabadulnak fel a francia stadionokba zúduló magyar szurkolókból és az ismét világversenyen szereplő játékosokból, és forr majd össze az egész valami mágikus pillanattá?
Ki a fene hitte volna, hogy a Fradi ’95-ben megveri az Anderlechtet?
Kijuthatunk egyenes ágon, legjobb harmadikként vagy pótselejtezőn, hétfőn okosabbak leszünk.
Ha pótselejtező lesz, akkor is lesz egy kis pezsgés, arra meg nagy szükség van.
Ha sikerül kijutnunk, engem nem érdekel, ott mi lesz. Kapok majdnem nyolc hónapot álmodozni, elképzelhetem, hogyan szerzünk egy pontot, talán egy győzelmet is megcsípünk, és akár még a csoportból is továbbjuthatunk. Aztán meg ki tudja, az egyenes kiesés szakaszban bármi megtörténhet, igaz?
38 éves vagyok, és 1986 óta várok arra, hogy ott legyünk valahol. Várom, hogy tervezhessem az utat a már velem együtt középkorúvá érett barátaimmal. Nem érdekel, mi lesz Franciaországban, de legyünk ott, mert kell az a több hónapnyi álmodozás, reménykedés nekem, meg a megöregedett haverjaimnak, a világ legmazochistább drukkereinek, az országnak, nekünk.
Szóval jussatok ki, hadd álmodjak nyolc hónapig.
Utóirat: De ha nem is jön össze a pótselejtező, legalább azt lássam, hogy másztok a fűben, összetöritek magatokat, és akkor a meccs végén mindenki emelt fővel mehet haza.
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
