A magyar labdarúgó-válogatott sorozatban harmadszor jutott ki az Európa-bajnokságra, ezúttal egyenes ágon, tehát egészen parádés eredményt ért el. Ezt tisztességgel, őszintén meg kell ünnepelni, kár hogy valaki beletenyerelt ebbe: Marco Rossi.
Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy én kedvelem Marco Rossit, mi több, már akkor is csíptem, amikor még a Honvéd edzője volt, pedig nagyon nem húz a szívem a kispestiekhez. Egyszerűen azért, mert az olasz a lehető legjobb választás a kapitányi posztra.
Na nem azért, mert olyan kóklerek voltak az elődjei, mint Lothar Matthäus, Várhidi Péter, Pintér Attila vagy épp a röhejes Georges Leekens. Nem azért jó szövetségi kapitány, mert a többiek képtelenek voltak bármennyire is felemelni a lécet, így azt hason csúszva is át lehet vinni, hanem azért, mert szakmailag képzett és tökéletesen illik a magyar játékoskerethez, célokhoz. Nem páváskodik, nem pofázik feleslegesen, nem szerepelget, nem megosztó és nem csak a látszatot tartja fenn nagy mondásokkal, hanem a tettekkel, eredményekkel bizonyít.
Kár, hogy ennek egy részét a szófiai meccs után zárójelbe tehetjük,
Marco Rossi ugyanis besétált egy ingoványos területre, ahonnan sehogyan sem lehet makulátlanul kijönni. Nyíltan ideológiai, politikai, szociológiai útra terelte a focit.
Ezzel a kijelentéssel:
Sok magyar van, aki nálam jóval kevésbé szereti a válogatottat, jó lenne, ha szégyenkeznének! (...) jó néhány millió magyar szurkol nekünk, a nemzet azon része, ami támogatja a válogatottat. De van olyan rész is, annak ellenére, hogy magyar, ami nem nekünk szurkol, nem minket támogat. De ez egy teljesen más történet.
Persze eddig is politikai téma volt Magyarországon a foci, egyre inkább az, mindenki tudja, csak ezt igyekeztünk nem a kirakatba tolni. És ezt a legkevésbé Marco Rossitól, a labdarúgóedzőtől, a labdarúgó-válogatott szakmai vezetőjétől, a magyar foci kirakatemberétől vártuk. És mindezt épp akkor, amikor kijutunk az Európa-bajnokságra, amikor tényleg ünnepelhetjük a nemzeti csapatot, valamennyire félretehetjük a hétköznapi nehézségeket, és ez a siker épp erősíthetné a kohéziót a széthúzó országban.
Én drukkolok a válogatottnak, kint voltam a 2016-os franciaországi torna Ausztria elleni meccsén, és a 2020-as (2021-es) Eb-n is, most is a hideg rázott, amikor a 97. percben egyenlítettük Szófiában. Mégsem gondolom, hogy kötelező rajongani a válogatottért. Semmi sem kötelező, de végképp nem ettől magyar valaki vagy sem.
Nem tudom, hogy Rossi saját maga gondolta-e úgy vagy sugallták neki, hogy ezt ki kell mondania a bolgárok elleni meccs után, nem is akarok tippelni, de nem is érdekel. Mert megtette, ő tette meg, és ezzel bizony kiengedte a szellemet a palackból.
Ezzel a szerencsétlen kijelentéssel már nemcsak a sportág, hanem ő maga is megosztóvá vált, pedig a legkevésbé sem érdemli meg, mert tényleg kiváló munkát végez.
Rossi másnap pontosított, ami tökéletesen mutatja, hogy mekkora hullámokat vert a mondata, ám bevallom, én nem érzem úgy, hogy az alábbi javítás annulálná a fenti kijelentését. Nem akarta megmondani, ki hogyan érezzen és gondolkozzon, de a szégyenkezést nem fordították félre.
Rossi pontosítása
„A Bulgária elleni meccs után nem volt tolmács, nem az anyanyelvemen fejezhettem ki magam, és angolul olyan kifejezést használtam, ami nem tükrözte azt, amit ki akartam fejezni. Távol áll tőlem, hogy bárkinek megítéljem a gondolkodását, hiszen demokráciában élünk, de az ember látja, mi történik körülötte, ki hogyan viselkedik a mérkőzések előtt. Valamilyen szinten én is érzékelem, hogy vannak, akik azt kívánják, bár veszítenénk, bárcsak leégnénk. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne támogassa a válogatottat. De az egy dolog, ha valaki nem szurkol, és az egy más minőség, ha valaki kifejezetten ellenünk szurkol. Ezt a pontosítást szerettem volna megtenni.”
Ha úgy is érzi, hogy igazságtalan az, hogy vannak olyanok, akik a magyar válogatott ellen drukkolnak, akkor sem feltétlenül az ő dolga ezt élő adásban számon kérni. Sőt, semmilyen formában nem dolga.
Jöttek is a kommentek, akik már nem annyira szimpatizálnak Rossival, mert „hirtelenmagyarként” megmondóember, „népnevelő nagymagyar” lett. Mert „miért kötelező szeretni a válogatottat? Ez a magyarság fokmérője?” merült fel sok helyen a kérdés, és bizony Rossinak ezt fel kellett volna mérnie, a mai magyar valóságban ugyanis egy ilyen mondat sajnos politika. Sokan épp ezért fordultak el a válogatottól is. És ha a kapitány is ebbe az irányba tereli a szót, akkor még több ellendrukkert csalogat elő.
Szóval én inkább azt üzenek Rossinak, hogy »Kapitány úr, inkább engedje el ezt a témát, maradjon a sportszakmai területen és készüljön a csapattal az Eb-re. Tudja, az eredmények ön helyett is beszélnek.« Ugyanakkor azt a nyamvadt szellemet már nemigen lehet visszagyömöszölni a palackba.
Ez is érdekelhet:
(Fotó: MTI/ Peter Lakatos)