A dopping szerves része az élsportnak. Már-már meg sem lepődünk, ha azt olvassuk, hogy újabb sportoló produkált pozitív doppingtesztet. Mi is a dopping? Mióta doppingolnak a sportolók? És milyen szerepe van a médiának egy-egy doppingbotrány megítélésében? Erre próbálunk válaszolni.

Amióta jelentősége van a kiemelkedő emberi teljesítménynek – társadalmi, pénzügyi, rangbeli és egyéb előnyöket biztosít –, azóta az emberek mindent megtesznek, hogy a lehető legjobb eredményeket érjék el. Röviden: mindent megtesznek, hogy nyerjenek. Ha ezt a sportvilágra szűkítjük le, akkor kijelenthető, az egész életüket annak szentelik, hogy az adott sportágban kiemelkedőek legyenek. Ami nyilván rengeteg edzéssel, lemondással jár, és óriási önfegyelmet követel meg. A legtöbbször csak nüanszok döntenek, így valahol az emberi természetből fakadóan az is természetes, hogy sok esetben nem szabályos eszközökkel próbálnak minél jobb teljesítményt elérni.

Magyarul: a sportolók doppingolnak. Ez tény.

Persze nem minden sportoló, sportágtól is függ, de kijelenthető, hogy az élsport egyik legnagyobb árnyoldala a dopping.

Ez viszont nem újkeletű. Már időszámításunk előtt a 6. században a krótoni Milón, a legendás birkózó is mindent megtett, hogy a lehető legjobb formába kerüljön: a legenda szerint naponta akár 9 kg húst is betolt. Nyilván, ahogy a sport egyre népszerűbb lett, egyre nagyobb közeget megmozgatott, egyre nagyobb lett a konkurencia, úgy a teljesítményfokozó szerek is megjelentek. Az első dokumentált doppingeset Thomas Hicksé, aki 1904-ben olimpiát nyert maratoni futásban. Az edzője sztrichnint és brandyt adott neki, ahogy átért a célvonalon, rögtön összeesett. Majd a televízió elterjedésével a versenysport népszerűsége is megnőtt, egyre több embert érdekelt, ami azt is jelentette, hogy egyre több pénz özönlött a sportba.

Az 1904-es olimpia maratoni futásának nyertese, Thomas Hicks

Az 1968-as olimpiától kezdve van doppingvizsgálat, azóta tart folyamatosan a verseny a sportolók és a doppingellenes szervezetek között. Persze a helyzet sokkal összetettebb annál, mint hogy Gipsz Jakab eldönti, hogy ő most doppingolni fog, aztán egyedül véghezviszi a tervét, közben a környezete semmit sem tud az egészről. A hetvenes években az NDK-ban már államilag irányított doppingprogram volt, legutóbb pedig Oroszországban robbant a botrány: több ezren vettek részt az államilag vezérelt doppingprogramban, 2011 és 2015 között bizonyítottan harminc sportágban használtak illegális teljesítményfokozó szereket az orosz sportolók. Közben meg kiderült, hogy a 2016-os riói olimpián borzasztóan amatőr volt a doppingvizsgálat, olyan nap is volt, amikor a vizsgálatok fele elmaradt az amatőr hozzáállás miatt. Vagyis az egész helyzet összetett és mocskos, rengeteg érdek, politika és pénz szövi körül az élsportot, és reménytelenek tűnik, hogy egyszer bekövetkezik a teljes megtisztulás.

Kérdés, hogy ezeket ismerve, hogyan tekintünk a lebukott sportolókra: Lelkiismeret nélküli csalók vagy csak egy rendszernek az áldozatai?

Nyilván nehéz erre válaszolni, és esetenként meglepően eltérő lehet az adott sportolók megítélése. Vagyis vannak olyan megbukott sportolók, akikről kis túlzással az ugrik be, hogy a világ legnagyobb csalói, másokkal szemben viszont jóval elnézőbbek vagyunk. Mi lehet ennek az oka?

Komoly befolyásoló tényező, hogy korábban mennyire kedveltük vagy sem az adott sportolót. Ha kedvencünk volt, akkor valószínűleg megbocsátóbbak vagyunk, ha nem volt szimpatikus, akkor sokkal könnyebben tudjuk elítélni. És óriási szerepe van a megítélésben annak is, hogy milyen információkkal találkozunk. Milyen cikkeket olvasunk az esetről az interneten? Milyen műsorokat látunk a tévében?

Minden idők egyik legnagyobb doppingügyének tartják az Armstrong-esetet. Lance Armstrong rekordnak számító hét alkalommal nyerte meg a világ leghíresebb kerékpárversenyét, a Tour de France-t, valóságos amerikai álom volt az övé, a rákot leküzdve vált a világ egyik legeredményesebb és leghíresebb sportolójává. Mivel a kerékpársport az egyik leginkább doppingérzékeny sportág, így Armstrongot folyamatosan vádolták csalással, sokáig azonban nem tudták rábizonyítani a nem engedélyezett szerek használatát. Aztán 2012-ben összeomlott a kártyavár, az amerikai doppingellenes ügynökség (USADA) megfosztotta minden 1998 utáni győzelmétől, valóságos közellenség lett az USA-ban.

Lance Armstrong sárga trikóban a 2005-ös Tour de France 19. szakaszán

Az összes támogatója kihátrált, sorra jelentek meg a leleplező anyagok róla, hogy a tökéletes doppinggépezet feje volt, korábbi (és szintén megbukott) csapattársai vallottak ellene. A New York Times szerzője, Juliet Macur Armstrong: Egy legenda bukása címmel írt könyvet, és nem spoilerezünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy nem a legjobb fényben tüntette fel az amerikait. Ami persze érthető is, hiszen éveken át hazudott Armstrong, többször eskü alatt vallotta, hogy ártatlan, gyakorlatilag mindenkit hülyének nézett. Valljuk be, nem nehéz őt megvetni.

A médiának tehát hatalmas ereje van

Armstrong esetében elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag zéró toleranciával írt róla a legtöbb meghatározó médiaforrás. Ez azonban nem minden doppingesetnél hasonló. Vannak olyan példák, amikor azt érezhetjük, hogy a közvélemény mintha elfogadó lenne. Az amerikai major sportokban – kosárlabda, jégkorong, amerikai foci, baseball és európai foci – sok  doppingeset fordul elő, mégsem találkozunk gyakran olyan történettel, hogy például egy NFL-játékos abba bukik bele, hogy doppingolt. Vagy másik példa az atléta, Justin Gatlin.

A 100 méteres síkfutó Gatlin először 2001-ben produkált pozitív doppingmintát, majd 2004-ben olimpiát nyert, 2006-ban újra megbukott, az életre szóló eltiltás is képben volt, végül nyolc évet kapott, a fellebbezés következtében pedig négy év után visszatért. 2017-ben ismét világbajnokságot nyert, legyőzte az utolsó versenyén induló Usain Boltot, majd azt nyilatkozta, reméli, hogy a sportága a doppingügyei ellenére büszke rá, úgy érzi, arra ösztönözi a sportolókat, hogy jobbak legyenek. És Armstronggal ellentétben vele már nem volt olyan nagyon szigorú a New York Times sem, nem nevezte csalónak.

Justin Gatlin a 2017-es atlétika világbajnokságon miután megnyerte a 100 méteres síkfutást

Ez a példa érdekes, megmutatja, hogy a média – különböző ismert vagy nem ismert okok miatt – hasonlónak tűnő eseteket mennyire másképp dolgoz fel néha. Most nem is az az érdekes, hogy melyik a helyes – azt mindenki eldöntheti, hogy melyikkel tud inkább azonosulni –, hanem a kettős mérce.

Érdemes tudni azt is, hogy az európai és amerikai sajtó szemléletmódja különbözik egymástól. Az elmúlt néhány évben számos példa volt az USA-ban, hogy a média gyakorlatilag megsemmisített ismert embereket, színészeket, sportolókat. Európában ez viszont közel sincs így. A világ legismertebb sportolója, Cristiano Ronaldo 2017-ben került nemierőszakügybe. Borzasztóan súlyos témáról van szó, ha az amerikai példákat vesszük, akkor joggal gondolhattuk volna, hogy Ronaldo belebukik ebbe a botrányba. Ez azonban nem történt meg, mintha a meghatározó európai újságok egyszerűen nem mertek volna kiemelten foglalkozni a témával, kivárásra játszottak, óvatosan megvárták az ügy végét. És annak ismeretében sem indítottak totális támadást Ronaldo ellen.

Ha pedig magyar példát keresünk, akkor érdemes feleleveníteni Benedek Tibor 1999-es ügyét, a vízilabdázó eredetileg 15 hónapos eltiltást kapott a Nemzetközi Úszó Szövetségtől (FINA), végül azonban szerepelt a 2000-es olimpiai-bajnok csapatban. Az eset pedig szinte ismeretlen, alig találunk néhány forrást róla. Persze az ezredforduló környékén az online média még gyerekcipőben járt, elképzelhető, hogy ugyanez a sztori 15 évvel később teljesen más végkimenetellel fejeződött volna be.

Hangsúlyozzuk: a hozott példák jelen esetben nem abból a szempontból fontosak, hogy valóban doppingoltak vagy sem az említett sportolók. Esetünkben arra koncentrálunk, hogy a sajtó mennyire eltérően tud kezelni bizonyos tekintetben hasonló ügyeket.

A sajtónak tehát komoly szerepe van a doppingügyek, botrányok megítélésében is. Az adott sztori negatív vagy pozitív hangvételű ismertetése döntően befolyásolhatja a doppingügybe keveredett sportolói imidzsét, jövőjét. A sajtónak megvan a hatalma, hogy tönkretegyen sportolói karriereket, de képes eltusolni is negatívumokat.

Feltehetjük tehát a kérdést: Nem szabad semmit sem elhinnünk?

Nyilván ez nem igaz, viszont egy-egy eset megismerésében sokat segíthet, ha több forrásból informálódik az olvasó. Ahogy az is, ha ellenőrzi a cikkben feltüntetett forrást. Az online média térnyerésével rengeteg információval találkozunk, éppen ezért fontos, hogy képesek legyünk megszűrni ezeket a tartalmakat, és figyelmen kívül hagyni az álhíreket, féligazságokat.

Készült a médiaműveltség európai hete alkalmából, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság támogatásával.

(Fotók: Getty Images; collections.mohistory.org)

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon