Szalai Ádám bejelentette, hogy a soron következő két Nemzetek Ligája-meccs után visszavonul a magyar válogatottól. Visszavonul a válogatottságtól az a játékos, aki a pályán sokat tett a magyar csapatért. A pályán kívül pedig talán még többet.
A szerda délutánra összehívott sajtótájékoztatón az történt, amit lehetett már sejteni: a magyar válogatott csapatkapitánya, Szalai Ádám bejelentette, hogy a Németország és az Olaszország elleni két Nemzetek Ligája-meccs után nem láthatjuk már a magyar válogatottban.
Szalai 2009-ben Erwin Koeman kapitánysága alatt mutatkozott be a magyar csapatban, az elmúlt majdnem másfél évtizedben 84 alkalommal öltötte magára a magyar mezt, 25 gólt szerzett és öt gólpasszt osztott ki. Vb-selejtezőn tíz, Eb-selejtezőn hat, Nemzetek Ligája-meccsen négy gólt szerzett. Válogatottbeli karrierjének azonban egyértelműen a két Eb-szereplés volt a csúcsa. 2016-ban ő szerezte Magyarország első gólját az Európa-bajnokságon Ausztria ellen, tavaly pedig a németek elleni 2–2-es iksz alkalmával talált be és adott egy gólpasszt. A részben hazai rendezésű Eb-n csapatkapitánya is volt Magyarországnak.
A 84 lejátszott meccsével nyolcadik a válogatott örökranglistáján, de ha pályára lép a németek és az olaszok ellen, akkor megelőzi a hetedik Puskás Ferencet és beéri a hatodik Grosics Gyulát. A gólszerző-listán a 17. helyen áll, de ha legalább egyszer betalál a két hátralévő meccsen, akkor beéri Gera Zoltánt és Takács Józsefet.
Ezek a számok, a száraz statisztikák. Ezek általában is maximum az egész egy szeletét mutatják meg, és Szalai Ádám esetében ez még hatványozottabban igaz. Egy csatárt nyilván a góljai alapján is meg kell és lehet ítélni, viszont érdemes a kontextust is vizsgálni.
Az nem kérdés, hogy Szalai a magyar válogatott elmúlt évtizedének első számú csatára volt, és az egyetlen (maximum még Nikolics jöhet szóba), aki nemzetközi szinten is helytállt huzamosabb ideig. Ez nem azt jelenti, hogy Szalai Ádám nemzetközi szinten kiemelkedő támadó volt karrierje bármely pontján, de nyilván nem véletlenül játszott 12 éven keresztül Európa egyik topbajnokságában, a Bundesligában, és nem véletlenül van 54 gólja és 26 gólpassza a német bajnokságban. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Szalaival kapcsolatban sokszor feljött kritikaként, hogy egyáltalán van-e helye a válogatottban. És az is, hogy csatárként kevés gólt rúgott. Azt, hogy mennyire volt és van helye a válogatottban a sok tényező közül az is befolyásolta, hogy mekkora konkurencia volt a posztján az elmúlt években, és ahogy ő fogalmazott, a fiatalabb generáció tagjai azért nem ráncigálták le róla a mezt.
Fentebb már említettem, hogy a kontextust is érdemes vizsgálni. Szalai Ádám nem csupán a legjobb elérhető csatára volt a magyar válogatottnak, hanem az a támadó is, aki a leginkább illett abba a rendszerbe, amit az utóbbi idők összes magyar szövetségi kapitánya favorizált. A – főleg erősebb ellenfelek ellen – szervezett védekezésre építő, és onnan kontrázó, esetleg felrúgott labdákkal operáló válogatottban Szalainak fontos szerepe volt, és a feladatát a legtöbbször ellátta, még akkor is, ha a gólok nem mindig jöttek, vagy nem a nagy többség által remélt és néha elvárt mennyiségben.
(Zárójel és csak gondolatkísérlet. Érdekes lesz egy-két év múlva ismét átgondolni Szalai válogatottbeli megítélését, például a következő Eb- és vb-selejtező után. Mert sajnos jelenleg nem az a legnagyobb gondja Marco Rossinak, hogy a nagy csatárkonkurencia közül kiválassza, ki lesz a válogatott következő kezdő kilencese.)
Szalai Ádámot soha nem érhette az a kritika, hogy nem tette oda magát a pályán, de talán még fontosabb szerepe és hatása volt a pályán kívül. A mára már legendás Ne hülyítsük egymást nyilatkozata a legismertebb, de utána is ő volt a válogatottnak az a játékosa, aki a szokásos közhelyeket kerülve, cukormáz nélkül kimondta, amit gondol a magyar futballról.
A véleményével nyilván mindig lehetett egyetérteni vagy nem egyetérteni, de azt nehéz vitatni, hogy ezek a megnyilvánulások ne lettek volna hasznosabbak a menni kell tovább, készülni kell a következő meccsre és hasonló semmitmondó közhelyeknél. Voltak megosztó megnyilvánulásai, a társai azonban mindig mellette álltak, ami egyrészt önmagában is beszédes, másrészt ezek a szókimondó nyilatkozatok elindítottak olyan folyamatokat, amelyekből profitált a magyar válogatott. Ha mást nem is, de az őszinteséget.
És ha van valami, amit a gyenge játéknál is jobban utálnak a szurkolók, az a gyenge játékot követő mellébeszélés. Szalai ennek a kultúráján változtatott a magyar válogatottban. Nem azt mondom, hogy Szalai Ádám előtt ment a hülyítés és a mellébeszélés a válogatott játékosai részéről, mert ez nem igaz. Viszont az ő bátorsága és személyisége ebből a szempontból egy olyan kultúrát teremtett, ami mögé inkább oda tudtak állni a drukkerek és amiből valószínűleg összeségében a magyar válogatott is pozitívan jött ki. Őszinte volt, jól állt neki ez a megmondóember szerep, és közben azzal sem lehetett vádolni, hogy a címeres mezben nem küzdött volna minden alkalommal, amikor pályára lépett. Ahogy egy korábbi nyilatkozatában fogalmazott a pályafutásáról beszélve: nem mindig ő volt a legtechnikásabb, a legügyesebb vagy a leggyorsabb, de a kitartása, a mentalitása előrevitte.
(Fotó: Getty Images)