Ultrabalaton 2015: kitört fogak, kerek seggek, egy rejtélyes vértócsa, hősök, ilyesmi

Megyünk az Ultrabalatonra. Csak akkor tudom meg, hogy Aleska Diamond lemondta a részvételét, amikor az Opel Vivaro BiTurbo tolóajtaját a társaim becsukták, a gépezet pedig mozgásba lendült, így már nincs visszaút. A csapatszállító gyomrában hatan tartunk végzetünk felé, ahová anno csak azért jelentkeztem, mert azt hittem, hogy végre kihúzhatom a „Csevegj el egy ex-pornósztárral!” tételt a bakancslistámról.

Ez egy tavalyi kép. Igen

Emese tehát sehol, van viszont hat, a végletekig elszánt harcos, akikhez később további négy csatlakozik a magyar tenger partja mellett, hogy Player Running Club néven együttesen fektessék két vállra a magyar futóélet legdurvább hosszát.

Kétszázhúsz kilométer (felkiáltójel)

Ez még akkor is sok lenne, ha egy riksában kellene körbelazulni a tavat egy odaadó nővérke állandó felügyelete mellett. Te, ez most komoly, hogy egyéni indulók is nekigyürkőznek? – kérdezem társaimat, a választ pedig akkor is csak nehezen akarom elhinni, amikor mindannyian egyetértésben bólogatnak. Hogyan készülhet fel erre egy ember? Lefut minden héten két maratont? Vagy futva jár be Ceglédről Budapestre dolgozni?

Oké, én nagyon kis pont vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem. Másfél éve hagytam abba a rendszeres futást, amikor egyszerűen nem tudtam annyit zabálni, hogy ne úgy nézzek ki, mint Madonna alkarja. Az én személyes harcom épp ezért az lesz, hogy különösebb tragédia nélkül fussam le a rám bízott tizenkét kilométert.

A pusztító izomlázhoz a világoskék vonalon vezet az út

Az indulás helyszíne a Club Aliga területe, ahol két MC becsülettel végighájpolja minden egyes induló startját. Első versenyzőnk, Sanyosz neki is indul, mi pedig jó bajtársak módjára megtámadjuk a Varga Pincészet standját, mivel minden karszalaghoz jár egy palack rozé. Habzót kérek, mert nem vagyok egy nagy gourmand, és mert ez hasonlít a legjobban a fröccshöz, amit viszont szeretek. Megfordul a fejemben, hogy a nap folyamán szépen elszürcsölgethetném az üveg tartalmát és még akkor is merevjózanon eshetnék neki az éjféli szakaszomnak.

Végül a kupakot inkább az üvegen hagyom, hátha később nekem is a volán mögé kellene ülni. A megnyitó helyszínén az egy négyzetméterre eső irtózatosan kerek seggek száma egy, amit csak azért nem dokumentálok lázas fotózással, mert szabadidőmben úriember vagyok. Azért Schwarcival és Marcival (nem rajzfilmfigurák!) megbeszéljük, hogy a szimpatikus formákhoz lehet valami köze annak, hogy itt mindenki rendszeresen sportol.

Csak illusztráció, de azért lehet, hogy ő is ott volt valahol

A Vivaro csomagtartója akkora, hogy elhozhattunk volna akár két Usain Boltot is, hogy topogják le helyettünk a távot, de mi inkább televertük a rakteret a BioTech USA-tól kapott táplálék-kiegészítőkkel, ásványvízzel, banánnal és benzinkutas háromszög szendvicsekkel. A nap első szakrális áldozatát Oszi mutatja be; foggal próbálja kiszakítani az egyik poros zacsit, de a foga húzza a rövidebbet: letörik róla egy emberes darab. Sokk! Oszi egy hős. Neki kellene ájuldoznia, ehelyett épp ő az, aki összekapar minket romjainkból.

Valahogy így. Oszi azért jóképűbb

Balatonkenesén kirakjuk McMenemy Márkot, hogy leküzdje a maga röpke harminckét kilométerét, mi pedig átrobogunk Balatonfüredre, ahol a helyi Tescóban Fefével és Schwarcival fejenként legalább háromszor szabadulunk rá a WC-re. A biztonsági őr arcán egykedvű közöny; ezen a hétvégén a retyót olyan futószerelésben feszítő arcok hordják tele, akik még arra sem veszik a fáradtságot, hogy egy Sport szelet megvásárlásával emeljék az áruház forgalmát. Ez van. Később Fefe bekever másfél liter izotóniás sportitalt, aminek olyan színe lesz, hogy előbb nézném izotópos koktélnak valami atomtemető melletti tavacskából. Az egész parkolót teleszórja porral, aztán – mint aki jól végezte dolgát –, befekszik a buszba szunnyadni.

Elvittük, mind megettük

Márk hamarosan befut, átadja a karszalagot Marcinak, mi pedig megyünk tovább Vászolyra, lelkes dudálással bátorítva a kerékpárúton loholó Marcit. Vászolyon van egy bő háromnegyed óránk, hogy megnézzük a település nevezetességeit, de mivel ilyenek nem nagyon vannak (bocsánat), ezért a váltópont mellett ülünk le a fűbe. Márkkal e helyütt egy aranyos idős néni meg is osztja véleményét az egész felhajtásról: "Jönnének inkább a kertembe kapálni" – mutat az izzadó futókra, nekünk pedig a mosolygás mellett nem marad erőnk vitatkozni.

Vászoly; balról: Schwarci, Oszi, Márk, Fefe

Marcit a csapat terminátora, Schwarci váltja, akinek alig több mint négy percre van szüksége ahhoz, hogy lefusson egy kilométert, ami nálam már pont a no comment-kategóriába esik. Ahogy esteledik, a lendület is elpárologni látszik és az Ultrabalaton is megvillantja kevésbé vonzó arcát: a busz kezd megtelni makacs emberszaggal és pihepuha ágyikóról szóló ábrándokkal. Lassan már az éhhalál is vonzóbbnak tűnik, mint a csomagtartóban gonoszul vigyorgó háromszög szendvicsek és a mellettük szerénykedő zabszeletek. Nincs megállás, menni kell tovább, én viszont úgy döntök, hogy éjfélig hunyok egyet.

Álmomban visszatérek Siófokra, ahol kölyökként életem egyik legszebb nyarát töltöttem gyermekkorom legjobb barátaival a Balaton partján egy azóta lebontott ifjúsági táborban. A tábori diszkóból kiszűrődnek a Tedd fel a kezed, mert én más vagyok dallamai én pedig egy padon ülve készülök szerelmet vallani az egyik táborvezető csajnak, amikor hirtelen felpattannak a szemeim. Negyed tizenkettő; fellépésem lesz.

…utolér a végzet

Mivel előttem szinte mindenki többet futott tíz kilónál, ezért nem igazán verhetem a mellem, amiért kegyeskedek közel nyolc és fél kilométerrel hozzájárulni a csapat teljesítményéhez, de azért mindennemű felkészülés híján ez is valami. A váltóponton addig mozgatom magam, amíg a feltámadó szél már nem kocogtatja a fogaimat és várom Gergőt, akit már csak akkor veszek észre, amikor a fejlámpájával az arcomba világít. A staféta szerepét betöltő karpánt a csuklómra szorul, én pedig belefutok a Negro színű éjszakába. A Balatongyörök és Gyenesdiás közötti szakasz úgy néz ki, hogy különösebb tereprendezés nélkül lehetne akár egy darabolós horror helyszíne is. A szél a keskeny bicikliút mindkét oldalán vészjóslóan borzolja a sűrű lombokat, a Balaton zúgása pedig alig tudja elnyomni a fák kísérteties nyöszörgését.

Valami ilyesmi

Van egy elég nyomasztó történetem, amivel inkább nem cseszném el a kedélyes beszámoló hangulatát, legyen elég annyi, hogy a sztori folyományaként az orrom olyan, mint egy cápáé: bármilyen körülmények között azonosítani tudom a vér szagát. Amikor már legalább két kilométer óta nem találkozok élő emberrel, tömény vérszag csap az arcomba. Ezt egészen addig nem tudom mire vélni, amíg a sötétségben pásztázó fejlámpa tompa fénye hirtelen hasra nem esik egy hatalmas vörös folton, ami az út jobb széléről indulva még a beton melletti füvet is feketére festette. Nem vagyok egy könnyen ijedős fajta, de elkezdem úgy érezni, mintha átfutottam volna valamelyik Wes Craven-moziba, ezért a tempót ezen a szakaszon a biztonság kedvéért olyan szintre emelem, amin még én is meglepődöm.

Ez a faszi futott mögöttem

Gyenesdiásra érve a közvilágítás és a part menti szórakozóhelyekről kiszűrődő zene kisimítják az idegeimet. A nemrég lezavart iram miatt a vádlim sajogni kezd, ezért visszarakom magam kettesbe. Még arra is marad lélekjelenlétem, hogy megtiszteljem egy „Csámizu!”-val az egyik szórakozóhely előtt várakozó hölgytársaságot. Válasz nem érkezik, de így utólag talán még hálásnak is kellene lennem, amiért nem uszították rá a kidobót egy loholó, világító homlokú szatírra. A váltópont előtt aztán rájövök, hogy még jócskán maradt bennem tartalék, de a hátra lévő háromszáz méteren bemutatott sprinttel már képtelenség érezhetően javítani a részidőmet. Átpattintom a karszalagot Attilának, aztán Gergővel együtt visszabaktatok a buszhoz, ahol magamra húzok egy szürke ikeás takarót.

Izomszag, amikor Vivarónak álcázza magát

Hajnalban arra ébredek, hogy a tizenkét kilométerét letudó Fefe éppen a kisbusz mögött teszi magát rendbe. Nem nekünk szánja, de a borongós idővel együtt érkező balatoni szellő a dezodor permetével úgy feltölti a busz utasterét, hogy még az első ülésen szunnyadó Dani hortyogása is kihagy egy taktust. Inkább kiszállok, és ha már így alakult, fogat mosok egy fél palacknyi ásványvíz segítségével. Áthajtunk Siófokra, ahol Daninak kellene leváltania Anitát. A közeli ToiToi-ok látványától többünknél is turbóra kapcsolnak a vegetatív funkciók, de a kék színű műanyag budiba belépve elpárolog belőlem a tettvágy. Bár enyém a befutó szakasz, így jó lenne alkotni valamit, de inkább felezővonalat húzok a célig, mint hogy itt zárjam magamra az ajtót.

Egy darab futó megoldja, amihez a Szigeten egy csapat rocker kell

Dani a váltóponthoz megy, mi pedig visszaülünk a buszba, aztán a játékfilm hirtelen drámába fordul.

Para van! Anita eltűnt!

Már több mint fél óra telt el a tervezett váltás időpontjától és Anitának még se híre se hamva. Szerintem csak eltévedt, de Gergő arcát látva az ő fejében éppen a Bárányok hallgatnak legdurvább jelenete játszódik le Anita főszereplésével. Danival visszasétálnak két kilométert, de semmi. A busszal csutka gázzal startolunk el visszafelé. Szívünk a torkunkban dobog, amikor hirtelen megcsörren Attila telefonja. Az egyik haverja kedélyesen kérdezi, hogy miért csesztünk így ki szegény Anitával, aki éppen most kezdi az én befutó szakaszomat, mivel Siófoknál nem váltottuk le. A fejeink fölött felvillan egy hatalmas WTF-felirat. Ez most hogyan, miért, mikor és – ismét csak – hogyan történhetett? Anita a saját 8,3 kilométeres szakasza helyett a Dani és az én távommal együtt konkrétan félmaratont fut, és jóval azelőtt szakít célszalagot, hogy mi leparkolnánk a kisbuszt a Club Aligánál.

Hogy mit csinált?!

A közös kép miatt mímelünk egy csapatos célba érkezést, majd beülünk a sátorba letolni egy-egy irdatlan nagyságú kolbászt mustárral és kenyérrel, hogy ne legyünk már annyira gusztustalanul egészségesek. Közben az egyik futó, aki másodmagával nyomta le a kétszázhúsz kilométert, leájul a székéről és bennem ekkor érik szilárd elhatározássá a gondolat, hogy fog ám a vérveretes, kenderkócos, hímzett lópikula ennyit futni. Szerencsére a srác hamarosan magához tér, a kedélyek lenyugodnak, még röhögünk egy jót az egyik csapat kreatív névválasztásán (lásd lent), aztán elindulunk Pestre.

Nem is volt dagadt

Na ki a király?

Elszántak voltunk és erősek. A távot összesen 19 óra 44 perc alatt futottuk le, ami a kétszáznyolcvanhat induló csapat között éppen az ötvenedik helyre volt elég. A tanulság azonban jóval túlmutat a számokon.

Az Ultrabalaton egyértelmű győztese nem más, mint Anita, aki egy érthetetlen keveredés miatt kénytelen volt nekimenni egy olyan kihívásnak, mely elől normális körülmények között úgy tért volna ki, mint politikus a kényes kérdések elől. Egy alternatív valóságban átpasszolta a karkötőt Daninak, beült mellénk a mikrobuszba és azzal a gondolattal zárta a napot, hogy szigorú felkészülés nélkül soha nem lenne képes lefutni egy félmaratont... de ezúttal nem ez történt. Valahol erről szól az Ultrabalaton is. A magamfajta hitetlenkedőkre rácáfoló teljesítményről, a felülemelkedésről és arról, hogy egyszerű emberek – ha csak önmaguk előtt is – hősökké válhatnak egy magasztos pillanat erejéig.

Örülünk; balról: Sanyosz, Gergő, Marci, Anita, Attila, Dani, Fefe és végül jómagam

A Player.hu ezúton gratulál minden indulónak és minden hősnek, aki megcselekedte, amit megkövetelt a Balaton!

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon