Imádom az önéletrajzokat. Pedig általában hazudnak: minden szentnek maga felé hajlik a keze, és egy rakás adat között könnyű úgy vezetni az olvasót, ahogy az az alanynak a lehető leghasznosabb. Ám abból, hogy egyes dolgokat illetően hogyan hazudik valaki, hogyan smúzol azoknak, akik vélhetően olvassák a könyvét (vagy épp hogyan üzeni, melyik testrészével mit csinálhatnak), pompás kis jellemrajzot lehet rittyenteni.

Ibra nem szívbajos, bár az ő esetében nem is szólhatna másról egy önéletrajz, mint balhék hosszú és néha abszurd sorozatáról. Ő azonban (pontosabban David Lagercrantz, aki lejegyezte ezt a tombolást) megfogta az önéletrajzírás egyetlen számára lehetséges módozatát: a beismerő vallomást.

Az ötvenedik oldal körül jártam, amikor már túl voltunk néhány magánakción Guardiola ellen, a biciklilopásokról nem is beszélve – igen, a világ egyik legjobb labdarúgója kisfiúként ott kötött el egy-egy bringát, ahol éppen jólesett neki. És általában jólesett. Zlatan nem volt könnyű eset soha, ezt azonban olyan magától értetődőnek veszi és írja le a könyvben, hogy egy-két fejezet után már nem merül fel az ember fejében, hogy miért van minderre szükség. Amíg valakit – Ibrához hasonlóan – nem vertek napi szinten fakanállal, amíg nem az üres hűtőszekrényt bámulja és nem nézik le a származása miatt mindenhol, ahová csak beteszi a lábát, valószínűleg soha nem is fogja megérteni, hogy a balhé, a háborgás Zlatan lételeme, sőt: lényege.

Mire a könyv végére értem, kirajzolódott előttem az a bizonyos másik oldal. A klubelhagyó, Barcelona által kitagadott, Juve-drukkerek által elátkozott Zlatané, aki tényleg egy tenyeres-talpas paraszt, de onnantól, hogy profi futballista lett, soha nem akart többnek látszani annál ami. Leírja, kiket tisztel, kiket gyűlöl és vet meg, a legérdekesebb mégis az, ahogyan azokról az emberekről beszél, akikre felnéz: Capellóról és Mourinhóról ódákat zeng, míg Ronaldót (a brazilt, természetesen) egyenesen isteníti. Régóta kering egy felvétel ennek bizonyítékaként, Ibra erről is ír a könyvben: egy szemfüles újságíró azt kapta itt el, ahogy Zlatan Ronaldót bámulja, és az arcára van írva, hogy szinte el sem hiszi, hogy példaképével játszik egy pályán.

S akkor tűnik a legőszintébbnek, amikor ezekről az emberekről beszél, vagy épp arról, mit érzett, amikor a sikeres, nála tíz évvel idősebb, jómódú és művelt Helenával találkozgatni kezdett. Ezekből a kis mozaikokból áll össze annak a szertelen, féktelen, néha szándékosan az idegeiden táncoló kisfiúnak a képe, aki ugyan 190 centisre nőtt, de lelkileg sosem lesz más, mint a dacos rosengardi rosszcsont, aki ellen aláírásokat gyűjtöttek a focicsapata játékosainak szülei. Aki még mindig bepánikol az üres hűtőszekrény látványától, és fejberúgja csapattársát az edzésen, akár egy rossz ovis a homokozóban.

Ibrát az ellenszenv, a bántás tüzeli, ebből merít erőt. Csak azokat tiszteli, akik kiállnak ellene, és akik a maguk fejük után mennek. Pontosan tisztában van azzal, honnan jött, mennyit ér és mire vitte, hogy képes meccseket, kupákat és bajnoki címeket eldönteni – mégis előfordul vele, hogy napokra bekapcsolva felejti az Xboxot, ha valaki rácsörög, hogy találkozóra hívja.

"Közülünk nem igazán lett senki ügyvéd. Mi őrültségeket csináltunk, belevalók és kemények akartunk lenni, a szüleinktől pedig nem nagyon kaptunk segítséget. Nemigen ültek le velünk tanulni, és nem nagyon kérdezték meg, hogy szükségünk van-e segítségre. Ami nekem kijutott, az a sörösüvegek látványa és a balkáni zene, meg az üres hűtőszekrény és a délszláv háború."

Jó könyv – csak az ember vegye a fáradságot a mozaikkockák összerakosgatására. Remélem, egyre több ilyen jelenik majd meg magyarul, és a szakmai lektort se fogják majd kispórolni belőlük. 

Az említett Pep Guardioláról mi is összeszedtünk pár dolgot, olvasd el. (Mi nem utáltuk ennyire).