Sorozatos megaláztatások, kihagyott helyzetek, röhögő drukkerek és elmaradó szponzori pénzek. Ez a büntetése annak, aki elárulja a csapatát?
Aki esetleg kételkedne a fekete mágia erejében, valószínűleg nem látta Fernando Torrest játszani az elmúlt évben. A szőke támadó, akit istenként tiszteltek Liverpoolban, s aki arcul köpte csapatát a tavalyi átigazolási időszakban, árnyéka egykori világbajnok önmagának. Eleinte csak nevettünk azon, hogy Nando képtelen gólt lőni új csapatában, a Chelsea-ben. Jólelkű Pool-drukkerek még számlálót is indítottak, hány perce képtelen betalálni a csatár – ám mindez mostanra csekélységnek tűnik azokhoz a brutális ajtó-ablak helyzetekhez képest, amelyeket Torres állandó jelleggel hagy ki.
A Chaplin-filmeket idéző szerencsétlenkedés a tizenhatoson belül csak nem akar abbamaradni, tegnap például a Napoli ellen sikerült az üres kapu mellé lőnie Toritónak. Valószínűleg ez volt minden életének egyik legmegalázóbb pillanata – azért nem az első, mert a Manchester United ellen kihagyott orbitális helyzet (szintén üres kapu) még ennél is abszurdabb volt.
A Napoli elleni meccs után a Stamford Bridge közönsége tombolt, a Villas-Boas helyére kinevezett ideiglenes edző, Di Matteo pedig a lefújás pillanatában berohant a pályára ünnepelni. Az egyik kamera épp elkapta, ahogy Di Matteo örömében Torres nyakába ugrik, pontosabban ugrana – a teljesen összetört játékos mozdulatlanul, egykedvűen tűrte az ölelést, mintha az ő csapata esett volna ki.
Visszaszerzi-e még valaha Torres egykori formáját és becsületét, vagy örökre rajta marad a rontás? Kinek az ágya alatt lapul az összeszurkált vudubaba? A helyzet annyira súlyos, hogy a rossz nyelvek szerint már itt sem megy neki:
