Freeline

Induljunk előbbivel, mert az néz ki kevésbé furán. A Freeline egyesíti a gördeszkázás, a snowboardozás, a szörfözés és a görkorcsolyázás élményét, kinézetre a deszka és a görkori képzeletbeli szerelemgyermekének tűnik. Első látásra közte és köztem nem lobbant fel a láng, sőt, segítőnk, Peti instrukcióit és tanácsait végighallgatva épp ellenkező a helyzet. Azt mondja, minden a ráállásnál dől el, igyekezzek a kerekek egy vonalban tartására koncentrálni, és lehetőleg próbáljam elkerülni a lábaim külön utakra tévedését, mert nagy kalimpálások kíséretében akkorákat fogok tanyálni, mint a vizes banditák a Reszkessetek, betörők!-ben.

A kezdőfeladat nem tűnik túl bonyolultnak: álljak rá, lökjem el magam és guruljak úgy öt-hat métert. Első pont teljesítve, második dettó, a harmadiknál borul a rendszer és én is, két méter után elveszítem az egyensúlyom. Sebaj, ilyen könnyen nem adjuk fel, bár Petinek egy egész délelőtt ráment, mire megtanult métereket gurulni vele, ne adj’ isten kanyarodni. Ennyi időnk nincs, a kanyarodást tanulja meg, akinek két anyja van. Közben persze információkat gyűjtök a háttérről, a profikról. Honnan máshonnan, mint a Lehetőségek Hazájából, az Egyesült Államokból származik, a nálam úgy nyolcezerszer ügyesebbek pedig a skatepálya ugratóin, rámpáin mutatnak be olyan trükköket, hogy néznék, mint hal a szatyorban, ha itt lennének.

Labdaközpontú gyermekkoromból szinte teljesen kimaradt a gördeszkázás, ezen tapasztalatokra tehát nem építhetek. Kár, mert jól jönne. Aki velem ellentétben kis kerekeken töltötte a fél tinédzserkorát, annak nincs ekkora hendikepje, jóval könnyebben meg tud felelni a gundel-takácsi tézisnek, azaz maradj talpon. A tizenhetedik próbálkozást követően sikerül több métert haladni, mégis befejezettnek nyilvánítom a küldetést és levonom a konzekvenciát: nem fogok jövő héttől Freeline-nal munkába járni.

Gauswheel

Jöjjön az érdekesebb szerkezet, a Gauswheel, amely 2011-ben Magyarországról indult világhódító (?) útjára. Először azt hittem, egy kerékbilincsbe zárt bringakereket nyomnak a kezembe, de kiderült, ezzel fogok hamarosan cirkálni. Szálerősítésű polietilén vázában elöl egy 24 colos, küllős biciklikerék, hátul pedig egy csapos felfüggesztésen szabadon forgó, kis átmérőjű kerék található. Ez a kormány. A kétoldalt lévő talpakra lehet felállni, egyik lábbal ráállva és a testsúlyt ráhelyezve a váz nekiszorul a térdnek, a másik lábbal pedig lehet lökni előre, mint egy rollert. Minimális sebességet elérve mindkét lábbal ráállva lehet egyenesen vagy cikkcakkban – síelő mozdulatokkal – haladni. Na! Síelni tudok, de csak havon.

Különösebb instrukciók nélkül próbálkozom először, mondani sem kell, mekkora sikerrel. Később felvilágosítanak, hogy a – szerintem – kapaszkodót nyugodtan elengedhetem, ugyanis kizárólag szállítási célt szolgál… Szorítsam be a lábaim közé, húzzam ki magam, mint a tüdőszűrésen, lökjek lábbal párat, mintha rollereznék, ne dőljek előre, különben lefejelem a betont. Próbálok mindegyiknek megfelelni, legnehezebben a hajtásnál ne dőlj előre! megy, mert nyilván előre dőlök. Ha a Freeline-t nehéznek találtam, mit mondjak erre?

Egy idő után roppant idegesítő tud lenni a sikertelenség, és az ember csakazértis megcsinálom hangulatban indul neki az újabb és újabb küldetésnek – amíg el nem fárad. Amikor elérem ezt a fázist, átadom a szerkezetet a fotósunknak, hogy ne csak rajtam röhögjünk. Legnagyobb megdöbbenésünkre a művész negyedik-ötödik ráállásra akkora távot tesz meg, mint én tizenkilenc alatt összesen. "Tényleg kemény, de ki lehet silabizálni" – mondja, aztán gurul megállás nélkül vagy 12 métert...

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
A sorozat előző részéhez: Slackline, az új extrém sport

(Fotók: Tóth István) 
(A segítséget köszönjük az exboxnak.)