Huszti Szabolcs bő két éve, 2010. szeptember elején egy alaposan kifejtett, okokat megvilágító, igen sok embert megbántó, őszinte, nyílt levélben tisztelettel lemondta a válogatottságot. És az akkor még a szentpétervári Zenitben futballozó, most pedig a Hannoverben villogó balszélső azóta sem kapott meghívót a magyar labdarúgó-válogatott keretébe, mi több – ilyen-olyan okok miatt – maga a probléma sem lett átbeszélve.

Husztit több dolog motiválta, hogy lemondja a válogatottságot; elsősorban az zavarta, sőt, egyenesen felháborította, hogy a kapitány motiválatlansággal vádolta. Emellett megjegyezte, hogy "nem szimpatikus nekem az a légkör, ami a csapat körül kialakult", valamint hogy "az utóbbi időben kevés szerepet kapok a klubcsapatomnál, ezért a jövőben a Zenitre kívánok koncentrálni, ott kiharcolni, hogy stabil csapattag legyek – ezzel pedig megkönnyítem az ő dolgát is, nem kell, hogy számoljon velem a kerethirdetéseknél, nem kell, hogy megmagyarázza, mi az oka a mellőzésemnek…"

Huszti a 2010 nyarára eső kapitányváltás után – Koemant Egervári váltotta – egyre kevesebb lehetőséghez jutott a magyarok meggypiros dresszében, eközben sajnos Oroszországban is gyakran a kispadra szorult. De a valódi okokat inkább a levelének tovább részeiben érdemes keresni, a korábbi Fradi- és Sopron-játékos nehezményezte, hogy "Sanyi bá’ a meccshiánnyal magyarázta, hogy nem jut nekem főszerep a válogatottnál, amit el is fogadok, ugyanakkor azt nem tartom korrekt húzásnak, hogy több társamnál nem veszi figyelembe, milyen és mennyi szerep jut az adott futballistának az egyesületében."

És az igazi touché csak ezután érkezett, amikor személyeskedésbe ment át az iromány, amit egyébként a játékos állítása szerint megjelenése előtt már Egervári Sándornak is elmondott: "olyanok helyettesítenek, akik a gyengébb színvonalú magyar bajnokságban szerepelnek. Én nem fogok visszatérni az NB I-be, nem igazolok a Videotonba, hogy sztenderd válogatott lehessek", illetve "míg aki kezdőként jut szóhoz a válogatottnál, sosem játszott külföldön, vagy felnőttmeccse sincs nagyon." Huszti itt egyértelműen az akkor a válogatott keretébe, sőt kezdőjébe kerülő Lázárra, Elekre és Liptákra utalt, előbbi kettőnek ugyanis alig akadt akkor még meccse a magyar elsőosztályban.

A szókimondó ballábas spíler tovább nevesítette a problémák gyökerét: "Azt is elmondtam Egervári Sándornak, hogy érdekesnek találom Mezey György szerepét. Amikor hazaértünk Stockholmból, gratulált a Vidi-játékosoknak, majd meglátta Czvitkovics Pétert, tőle azzal búcsúzott: »Magának majd a keddi meccs után«. Aztán Peti valamiért kezdőként kapott helyet a gárdában úgy, hogy az azt megelőző két meccsen még a keretbe sem került."

Azt tudni kell, hogy akkor még dr. Mezey György volt a Videoton szakvezetője, és Huszti szerint felettébb komoly szerepet töltött be a válogatottnál is, a játékosai – akik később végül külföldön kötöttek ki – nagy mennyiségben és elég gyorsan odakerültek a nemzeti együtteshez. Amit néhányan tudnak, sokan pedig csak sejtünk, azt Huszti leírta, Don Mezey megkerülhetetlennek tűnt, befolyása jelentős – igen ő az, Mexikó, Irapuato, 0–6, mákos tészta. És akinek anno 1986-ban, az utolsó vb-szereplésünk alkalmával Egervári Sándor volt az egyik segítője. És aki azóta is tejhatalmú ura az edzőképzésnek (edzőkeringőnek?).

Értjük és elfogadjuk Huszti Szabolcs érveit, a legtöbb idecitált indok vélhetően valós, sajnos létező probléma, amit alátámaszt az is, hogy "sajnos rajtam kívül több játékosnak is feltűntek ezek az érdekességek – más kérdés, hogy én úgy határoztam, ezt nem tartom magamban." Ám azóta lepergett két év, Mezey Gyuri bá' már nem a Videoton edzője, Huszti szerint "benyomott" játékosok vagy bizonyítottak (Elek), vagy már nem kerettagok (Lázár), és az általa korábban hiányolt játékosok alapemberek lettek ("fura, hogy Hajnal Tamást, akinek eddigi teljesítményét Németországban nagyra értékelik; Vanczák Vilmost, aki évek óta alapember Svájcban (...) olyanok helyettesítenek, akik a gyengébb színvonalú magyar bajnokságban szerepelnek.").

És értjük Egervári Sándort is, aki a csapatmorál szempontjából elfogadhatatlannak tartja a játékos nyilvánosan megfogalmazott sérelmeit, társai hátba szúrását.  Arról nem beszélve, hogy a kapitány több ízben is megpróbált beszélni Husztival, aki viszont nem volt hajlandó felvenni a telefont a mesternek. Kilencszer. Nem felnőtt megoldás, amire a Hannover légiósa annyit mondott, ő már mindent leírt levelében, nincs miről beszélni.

De van. Muszáj.

Huszti Szabolcs pillanatnyilag a legjobb, legsikeresebb magyar labdarúgó – de mondjuk a háromban biztos benne van. Vajon megteheti-e, megengedheti-e magának Magyarország, hogy nélkülözze azt a játékost, akinél a topligákban (Premier League, Primera División, Bundesliga, Serie A, Ligue 1) több gólpasszt senki sem adott ebben a szezonban (hetet, akárcsak Fàbregas), aki a kanadai táblázat második helyén áll, és aki a Kicker magazin osztályzatai alapján a Bundesliga legjobb tíz játékosa közé tartozik? Megtehetjük-e egy olyan helyzetben, amikor reális sansz van egy esetleges világbajnoki részvételre? Nem.

Mondhatjuk, hogy hát nélküle is megy most a csapatnak, meg ugye ott van balszélre a szemünk fénye, Dzsudzsák Balázs – mi a fenének nekünk egy hisztis díva? Azért kell, mert Huszti európai szinten is értékelhető szintet nyújt, folyamatosan, azért, mert Szabolcs több poszton is hasznára lehetne a válogatottnak (a középpálya bármelyik posztján, de akár bal oldali védőként is). És azért, mert Dzsudzsák teljesítménye alig értékelhető a posztján, lehet, hogy éppen amiatt, mert nincs komoly konkurenciája. És nem mellesleg azért, mert Huszti és a hisztis jelző nem fér meg egy mondatban.

Gondoljunk bele, ha a másik kiemelkedő képességű focistánk, Rudolf Gergely felépül és Husztit is sikerülne reaktiválni, ők tömnék labdával (Hajnallal, Dzsudzsákkal vagy Gerával, de főleg Komannal kiegészülve) a Bundesliga góllövőlistájának második helyén álló Szalai Ádámot. Lehet, hogy legyőztük Észtországot és Törökországot; lehet, hogy a második helyen állunk a selejtezőcsoportban, de ha lehetnénk jobbak is, akkor nem miért ne akarnánk?

Hogy nehéz lenne megbocsátani, elfeledni a leírtakat? Minden bizonnyal. De ezzel kapcsolatban is akad egy jó példa, amit Huszti Szabolcs is megemlít a levélben: 2009 őszén Gera Zoltán Dániában a meccs előtt sértődött meg, mert nem kapott helyet a kezdőcsapatban, sőt, nevezve sem lett, így összepakolta szépen a motyóját és meg sem állt Londonig. ("Arra viszont szerintem nincs magyarázat, hogy amikor én otthagytam a válogatottat, féléves büntetést szabott ki rám a szövetség, Gera Zolit pedig nagy csinnadrattával hívta vissza az MLSZ – miután csapatkapitányként otthagyta Dániában a társaságot. Ráadásul Juhász Rolandtól hirtelenjében elvették a karszalagot, és visszakerült Zolihoz.") Igaz, akkor még nem Egervári volt a kapitány... Ám az egyenlő mérce elvárható, akárcsak a megbocsátás.

Ha a két duzzogó fél erre a felnőtt feladatra már nem képes, kérjünk meg egy kevésbé sértett, ám igen befolyásos személyt. Például Csányi Sándort, a nemszínészt, aki amellett, hogy banki szakemberként nem kis ember, történetesen még az MLSZ elnöke is. Az MLSZ vezetésének és Huszti Szabolcsnak el kellene ásnia a csatabárdot, leülni, és egy tejeskávé mellett elrendezni minden sérelmet. De akár a történet írásban is folytatódhat. Mi készséggel biztosítjuk ehhez a megfelelő helyszínt vagy felületet, lefőzzük a kávét, behűtjük a kólát, friss pogácsát szervírozunk az asztalra és várjuk az értelmes megoldást.

November közepén Norvégiával játszik a válogatott, majd jön a téli szünet, tökéletesen alkalmas az időpont. Aztán tavasszal le kell győzni Romániát. Huszti Szabolccsal a csapatban.

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
A sportrovat újdonságaihoz
Skeetlövészet-próbánkhoz