A hatvanas években egy francia feltaláló álmodta meg a légpárnás vonatot, de az Aérotrain az ígéretes tesztek ellenére sem vált valóra. Franciaországban a mai napig őrzik az emlékét a betonpálya maradványai.
Orléans környékén furcsa építmény szeli keresztül a tájat. A betonból készült, oszlopokon álló, több kilométer hosszan húzódó konstrukció valamiféle hídnak tűnik, de a semmiből a semmibe vezet. Az ötven éve kihasználatlan műtárgy az Aérotrain pályája lett volna, azé a légpárnás szupervonaté, ami forradalmasította volna a közlekedést.
Jean Bertin francia mérnök álmodta meg a légpárnán sikló vonatot,
és a makettjét 1965-ben mutatta meg Georges Pompidou akkori miniszterelnöknek, aki rábólintott a projektre. A jármű működési elve a maglev vonatokéhoz hasonló, de itt mágneses mező helyett légpárnán lebeg a vonat, a meghajtásáról propelleres hajtómű gondoskodik.
A mágneses vonattal ellentétben nem volt szükség méregdrága pályára, egy egyszerű, betonból készült sínen haladhat a jármű,
amit a T-alakú profil tart a pályán. Az első tesztszakasz Párizstól délnyugatra, Gometz-La-Ville és Limours között épült 6,7 kilométer hosszan, még a hagyományos vasútvonalakhoz hasonlóan a földfelszínen.
1965-ben kezdték el tesztelni az Aérotrain 01-et, az eredetileg tervezett jármű feleakkorára méretezett prototípusát.
A kísérleti vonatot repülőgépmotor hajtotta, a fedélzetén négyen utazhattak, a légpárnahatásról Renault-motorok gondoskodtak. A pálya felett öt centivel lebegő járművel már elsőre 200 km/órás sebességet értek el.
Az első tesztek sikeresek voltak, a légpárnán sikló Aérotrain kényelmes, gyors és megbízható járműnek ígérkezett. A mérnökök nem elégedtek meg ennyivel, sugárhajtóművet és fékezőernyőt szereltek rá, amivel
345 km/órás sebességet értek el, csak azért nem többet, mert a pálya rövidsége miatt a vége előtt két kilométerrel már fékezniük kellett.
A második prototípus, az Aérotrain 02 inkább hasonlított egy szárnyak nélküli repülőgépre, a kétüléses járművet sugárhajtóművel szerelték,
és a rövidke pályán 422 km/órás sebességet ért el, ami jól mutatta a technológiában rejlő lehetőségeket. Összehasonlításképpen az akkori leggyorsabb vonatok 140 km/órával haladtak.
Pompidou elnök is elégedett volt a tesztekkel, ezért 1969-ben elkezdődhetett egy hosszabb, 18 kilométeres pálya építése Orléans-tól északra, Saran és Artenay között. A szakaszt úgy alakították ki, hogy egy jövőbeli járat része lehessen:
a Párizs-Orléans távot a légpárnás vonattal 25 perc alatt lehetett volna megtenni, miközben ehhez ma is egy és negyed órára van szükség.
Az új pálya abban is különbözött a korábbiaktól, hogy öt méterrel a felszín felett haladt,
az oszlopokon álló vonal így zavartalanul haladt az autóutak felett, a vonat pedig a környezetétől nem zavartatva száguldhatott. A pályát előre készült betonelemekből építették fel, a két végén fordítóplatformmal, a köztes állomáson volt a hangár.
A hosszabb szakaszra új prototípust is építettek, ez volt az Aérotrain végleges modelljének szánt I80-250,
ahol az I az interurbánt, a 80 az utasok számát, a 250 pedig a sebességet jelentette km/órában. A meghajtásáról turbina gondoskodott, és üzemi sebességnél szinte a beáramló menetszél elég volt a légpárnahatás fenntartásához.
A légpárnás vonatnak azért néhány hátránya is akadt.
A hajtóművek elképesztően zajosak voltak, ezért a városok környezetében lassítania kellett volna, ami éppen a vonat legnagyobb előnyét, a gyorsaságát oltja ki. Megoldásra várt a légnyomás hirtelen változásának problémája két vonat találkozásánál vagy alagútba érve is.
A menetzajt egy újabb prototípus, az S44 orvosolta, amit már tisztán elektromos hajtással építettek meg,
de áramkimaradás esetére egy dízelmotor is volt a fedélzeten. A 44 személyes járműnek Gometz közelében, az eredetitől pár méterre új, alumíniummal burkolt pályát húztak fel, a három kilométeres szakaszon 180 km/órás sebességet értek el vele.
A csúcsmodellt is módosították, a Boeing 707-ről származó hajtóművet szereltek az I80-ra, amivel sebességrekordot döntöttek,
1974. március 5-én 430,4 km/órát értek el. A légpárnás vonat komfortja még ennél a sebességnél is kivételes volt, az Aérotrain már inkább hasonlított egy repülőgépre, mint vasúti járműre.
A légpárnás járműből egy kicsi, négyszemélyes, önjáró prototípust is építettek, ami a Tridim nevet kapta.
Az elektromos meghajtású kapszula ideális lett volna például az expókon lévő távolságok leküzdésére, akár 50 km/órás sebességet is el tudott érni. Jean Bertin találmányai iránt ekkor már a világ minden tájáról érdeklődtek.
1974-ben írták alá a szerződést a Cergy és La Defense közti vonal építésére, aminek a célja 160 utas szállítása volt 200 km/órás sebességgel,
az 50 kilométeres távon négy megállóval. De alig egy hónappal később az újonnan megválasztott elnök, Valery Giscard d'Estaing visszavonta a megállapodást, ezért a tervek kútba estek.
Az Aérotrain helyett végül a TGV lett a franciák szupervasútja,
mert bár hiába csak egy betonpálya kellett a légpárnás vonathoz, mégis teljesen új vonalat kellett építeni hozzá, míg a TGV a hagyományos vasúthálózathoz csatlakozhatott. Az új francia elnök feleségének családja pedig az acél- és vasútiparban is érdekelt volt, itt végleg megpecsételődött az Aérotrain sorsa.
Jean Bertin sosem tudta feldolgozni a kudarcot, 1974-ben betegségben hunyt el.
A prototípusokat egy ideig a hangárokban tárolták, de az évek alatt nagyon megrongálódtak,
majd a kilencvenes évek elején a futurisztikus I80 és a praktikus S44 is tűzvészben pusztult el. A 01 és 02 azonban megmenekült, az ezredfordulóra méltó módon újították fel, és a Rétromobile kiállításon mutatták meg őket.
Az Aérotrain licencét több országba is eladták, és a legtovább az Egyesült Államokban jutottak vele, ahol 240 km/órás sebességet értek el
egy mindössze 2,3 kilométeres pályán, de valóra ott se vált a légpárnás vonat. Gometz egyik körforgalmában egy szobor, Saran és Artenay között pedig a pálya maradványa őrzi az álomvonat emlékét. Ha arra jársz, mindenképpen nézd meg!
Spacetrain néven támadhat fel a légpárnás vonat
Az Aérotrain ötletét egyébként nemrég élesztette fel egy 2017-ben alapított cég, ami Spacetrain néven váltaná valóra a légpárnás vonatot. A magasban ívelő pálya ugyanaz, de a modern technikával, üzemanyagcelláról táplált elektromotorral a járművek 540 km/órával haladnának, és akár 720 km/órára is képesek lennének.
A Spacetrain ott építene szupervonatot, ahol még nem jár a TGV, és nem is annak a konkurense kíván lenni, hiszen kisebb, 60-250 fős szerelvényről és legfeljebb 400 kilométeres távokról beszélnek. Párizsból Orléans-ba például 13 perc alatt lehetne eljutni a légpárnás vonattal, aminek az első tesztjét éppen az Aérotrain fennmaradt pályáján tervezik, majd 2025-től állhatna szolgálatba.
(Képek: Getty Images, Wikimedia, Aérotrain, Spacetrain)