Ingmar Bergman kifejezetten utálta olasz kollégáját, Michelangelo Antonionit, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a Nagyítást egymás után többször is megnézze és mesterműnek nevezze. Az 1967-es Cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját besöprő mozi a hatvanas évek közepébe, Londonba katapultálja a nézőt, egy hip fotós, David Bailey műtermébe. Antonoini filmje tele van sokat idézett, kultikus jelenetekkel, elég ha eszünkbe jut a nagyításon felfedezett holttest motívuma, a kamerát fallikus szimbólumként megörökítő fotózás-jelenet, a láthatatlan teniszparti és persze a fogyasztói társadalom és a showbiznisz ürességét kíméletlen művészfilmes eszközökkel leleplező képsor, melynek végén a gitárnyak a járda kövezetén köt ki. Gyilkosság, művészet, szex, identitáskeresés, rock n’ roll, radikális filmművészet, drogok – valahogy így lehetne betagelni a filmet, ami 46 év elteltével is bionikus energiákat áraszt magából, és filmtanszakosok mellett kötelező minden önmagát kultúrembernek nevező egyén számára, hipsztereknek pedig egyenesen alapmű. A filmet egy audiokommentárral, egy zenei hangsávval és egy előzetessel egészítették ki.
