Az ötlet annyira egyszerű, hogy már ki is találták: mi lenne, ha azt a növényekben található proteint, amely a fotoszintézist végzi (és így áramot termel), rávennék, hogy a növényen kívül végezze munkáját. Bár az ötlet egyszerű, a kivitelezés már más tészta. Maga a molekulák stabilizálása is eltartott jó darabig Shuguang Zhang-nak, az MIT Orvosbiológiai Mérnök Központ vezetőjének, de aztán a projekt kissé megrekedt, amikor kiderült, hogy a fémlapra felhordott prototípus teljesítménye reménytelenül kicsi. Ám Zhang kollégája Andreas Mershin továbbgondolta a dolgot és megpróbálta kideríteni, hogy ha ennyire alacsony a teljesítménye ezen molekuláknak, akkor mégis miért olyan hatékony például egy fa az energiatermelésben. És ennek a lépcsőfoknak a meglépésével jutott el Andreas Mershin oda, hogy most mi is beszámolunk munkájáról. Míg Zhang professzor egyetlen rétegben vitte fel a molekulákat egy fémlemezre, addig Mershin a fákat lemodellezve, cink-oxid nanocsövekből és titánium-dioxid szivacsból miniatűr erdőt készített, ahol a Zhang-féle molekulák egymás felett, mellett helyezkednek el, rengeteg rétegben.

Ezzel Mershinnek sikerült megtízezerszereznie az első prototípus biopanel teljesítményét, ám még így is mindössze a nap sugarainak 0.1%-át képes hasznosítani az áramtermeléshez. Ahhoz, hogy már használható napcellákat festhessünk a tetőcserepeinkre a kutatóknak fel kell tornászniuk legalább egy-két százalékra a hasznosított napsugarak mennyiségét, ám ez Mershin szerint már csak pár év. A cink-oxid és a titánium-dioxid több szempontból is zseniális választás volt, mint a nanoerdő alapja, mivel a fotoszintézist végző proteinek egyik legnagyobb ellensége az UV sugárzás, amit viszont ez a két komponens (amit amúgy a naptejekben is bőséggel megtalálunk) igen hatékonyan szűr meg, ráadásul még az áramot is vezetik, így ezzel sem lesz gond a későbbiekben. A dolog legszebb része azonban az, hogy a bionapcella bárhol, szinte bármilyen körülmények között előállítható, köszönhetően annak, hogy a lekoppintott természet az elmúlt pár millió évben bizony nem steril laboratóriumokban dolgozott. Pár éven belül egyáltalán nem lesz meglepő tehát, ha a szomszéd átjön, hogy tojás helyett a két komponensű napcellához kérjen egy kis kötőanyagot, mivel épp lenyírta a füvet a kertben és a ház után, most a garázstetőt és a terasz tetejét is benapcellázná. Ráadásul mivel gyakorlatilag némi zöldhulladék és egy speciális, könnyen szállítható anyag kell csak a napcella létrehozásához, elképesztően alacsonyan tarthatók a költségek, így már nem is annyira utópisztikus gondolat, hogy fejlődő országok nemhogy felzárkóznak a villamosenergia felhasználásában, de még kereskedhetnek is a felesleges árammal, amit majd milliónyi bionapcella termel például az afrikai forróságban.