Eltelt pár hónap azóta, hogy az Európai Űrügynökség (ESA) közölte: megsemmisült az ExoMars űrexpedíció TGO űrszondájának a Schiaparelli leszállóegysége. Ugye emlékszünk? Ez lett volna az első olyan európai űrjármű, amelynek összejött volna a marsi kaland. De persze nem jött össze.
Ugorjunk egyet egészen decemberig, amikor is a 20 milliárd eurós Galileo műholdas navigációs és helyzetmeghatározó rendszer – mely az ESA és az EU közös projektje – megkezdte a működését 18 műholddal. És akkor lépjünk át a jelenbe, merthogy tegnap jött a hír, miszerint egy hónap után a navigációs rendszerhez szükséges atomórák közül kilenc is leállt – három rubídiumos, illetve hat hidrogénes. Persze az ESA szerint nincs ok aggodalomra, ugyanis ez cseppet sem befolyásolja a szolgáltatás működését. (Nem, egyelőre.)
„A műholdas navigáció jó működésének nagyon fontos elemei az atomórák, amelyek közül jelenleg kilenc áll. Nem tudjuk, sikerül-e újraindítanunk őket. Egy tizedik is működésképtelen volt átmenetileg, de már újra jár”
– mondta szerdai párizsi sajtótájékoztatóján Jan Wörner, az ESA igazgatója. Mindegyik Galileo-műhold fedélzetén négy atomóra jár, ezért eddig nem keletkezett zavar a decemberben elindított rendszer működésében – az atomórák leállásának okát pedig eddig nem találták meg.
A műholdaknak egyébként egyszerre kibocsátaniuk a jeleket, hogy a Földön használt navigációs eszközök a lehető legpontosabban meg tudják határozni a koordinátáinkat – ehhez műholdanként egyetlen óra is elég, ezért még egyelőre működik a dolog. (De ha még több óra kifingik, akkor jöhet majd az igazi fejvakarás az ESA-nál.)
Amúgy a tervek szerint a Galileo-program összesen 30 műholdat juttat az űrbe 2020-ig, hogy Európa függetleníthesse magát az amerikai GPS-től.
De ha így folytatják, nehezen fog összejönni.