Második világháború, bullet time, lopakodás, TPS. Ha az előbb leírt kifejezések egyike sem dobogtatja meg a szíved, akkor felejtsd el ezt a játékot.
A Sniper Elite első része 2005-ben boldogított minket, egy olyan külső nézetes lövöldözős játékról van szó, ahol a lopakodásé volt a főszerep, miközben főként egy távcsövessel kellett elküldeni az ellent egy másik vadászmezőre, de ezt már korántsem a náci, hanem az örök jelzővel szokás illetni. A helyzet azóta nem sokat változott, az igényeink viszont egy picit talán megnőttek.
Idén elérkezett az idő a folytatáshoz, ami túl sok újdonságot nem hoz, de megint leköt mindenkit néhány óra erejéig. Már megint a II. Világháborúban járunk, már megint egy mesterlövészt alakítunk, akinek a V2-es rakétaprogramhoz tartozó szovjet, illetve náci rosszcsontoknak kell gyakorlati oktatást tartania arról, hogy miért nem szerencsés összetalálkozniuk egy tölténnyel. Nem a sztorijáért fogjuk szeretni a játékot. Sajnos azt kell mondanunk, hogy a grafikájáért sem. Ilyen textúrákat egy 5 éves játék is hozott már, ez pedig külön bajos egy olyan mű esetében, ahol a hangsúlyt a zoomolásra fektetik. Ha már közelítünk, akkor ne a majdnem szó szerint vett csupasz falakat kelljen néznünk!
Itt már el is könyvelhetnénk a Sniper Elite V2-t egyszerű fércmunkaként, de elég 10 percet játszani vele, és a kutyát nem fogja érdekelni a nem túl mai külső. Csak mert itt kéremszépen taktikázás van, egy idő után már nehézség is, a katonák itt-ott meglepő okossággal támadnak ellenünk (néhol pedig meglepő butasággal), és hát ott az isteni bullet time. Ahogy az első részben, a kilőtt golyó útját lassítva követhetjük végig, és megnézhetjük, hogyan huncutkodik a lövedék a megbüntetni kívánt gonoszunk testében. Látjuk, hol hatol be, hol megy ki, sőt, ha csontot ér, akkor röntgenszerűen megmutatja a játék azt is, milyen bordákat tettünk taccsra, mindezt pedig lassított felvételen élvezhetjük. Persze, ez nem újdonság, hiszen láttunk már ilyet korábban is, de még mindig leköti az embert.
További pozitívum, hogy a karakterek mindig a saját nyelvükön szólalnak meg, a katonák az anyanyelvükön társalognak egymással, nem valami buta amerikai akcentussal beszélt módon, amiről még a jó édesanyja se mondaná meg, hogy mi is volt a születése pillanatában. De ha már a hangoknál tartunk, sajnos meg kell emlékeznünk egy kifejezetten zavaró momentumról is, ez pedig a Sniper Elite zenéje. Alapvetően a szerzeményekkel nem lenne probléma, de a káziószintis hangszerelés 2012-ben valóságos merénylet a fülek ellen, pláne, ha nagyzenekaros dallamokat szeretnénk a nagyérdemű elé tárni. Nem lett volna sokkal drágább néhány vonós leszerződtetése, az a pici plusz pénz pedig sokat dobott volna az élvezhetőségen. A hangok viszont remekül sikerültek, a kibomló hús fröccsenése, a szanaszét törő csontok ropogása bármilyen furcsán is hangzik, mindig új löketet ad a játékmenet okozta helyenként beálló unalom nagylelkű elfelejtéséhez.
Annyi biztos, hogy a Sniper Elite V2 megosztó játék lett, és abban, hogy így esett, nagy szerepe van a néhol nehézkes irányításnak (lesz, ahol rosszabb esetben megszenvedsz egy bomba falra applikálásával is), a repetitív játékmenetnek és a grafikának is. Alapból azt mondanánk, hogy a játék egy erős közepes, de gyorsan szembesülsz azzal a ténnyel, hogy képtelen vagy lerakni a hangulata miatt. Van valami perverz élvezet abban, ha véghezviszel egy tökéletes lövést, mosolyra húzódik a szád széle egy pontos találatnál (az orvosi szakirodalom ezt a betegséget headshotus euforicus néven emlegeti), a játékos-társadalom pedig amióta világ a világ, furcsa örömét lelte abban, hogy messzire lődöz, hogy ellenfeleket iktat ki távcsövessel, de azt is, ha csendben mögéjük lopózik, és rossz csontkovácsként kezelésbe veszi a nyakcsigolyákat. Néha több nem kell ennél, de jelen esetben azért még némi plusz meló nem ártott volna meg a Sniper Elite V2-nek.