Apa nélkül felnőtt, fiatalon elárvult félvér gyereknek a szellemek tinikorában azt suttogják, hogy ő a kiválasztott, így hát fogja magát, és megnyeri a felkelőknek az amerikai szabadságharcot. Ez az Assassin’s Creed III története dióhéjban. De hogy kerül Ezio Auditore Amerikába?

Sehogy. Az új Assassin’s Creed már a számozásával is jelzi, hogy új korszak kezdődött az egyik legnépszerűbb videojáték-sorozat történetében, az Újvilághoz pedig új főszereplő is dukál, akit úgy hívnak, hogy Ratonhnhaké:ton. Uff.

Furcsán csengő nevének nyitja, hogy édesanyja egy mohawk indián nő volt, nem annyira édes apja pedig egy angol arisztokrata, bizonyos Haytham Kenway, profi bérgyilkos és cinikus szemétláda. Ezt első kézből is megtapasztalhatjuk, mert a játék első néhány órájában vele fogunk nyomulni.

Szép Újvilág

A játék briliánsan indít, a Londoni Opera zsinórpadlásáról hallgatni a Koldusoperát legalább annyira szórakoztató, mint a matrózok vidám bordalára ébredni a Boston felé tartó kétárbocos fedélközében. Na és Boston… hát, valljuk be őszintén, a reneszánsz Rómához, vagy a kora újkori Konstantinápolyhoz képest a XVIII. századi gyarmati városok erős hasonlóságot mutattak egy patkánylyukkal, a fejlesztők viszont kihozták a maximumot a lehetőségekből, és gyönyörű, aprólékosan kidolgozott és az eddigieknél jóval nagyobb játékteret bocsátanak a rendelkezésünkre.

Anvil Next motor ide vagy oda, a grafika nem sokat változott az előző széria óta, de a Frontier végeláthatatlan, fenyvesekkel vadregényes tájainál azért megmutatkozik, hogy az Ubisoft bütykölt valamit a motoron.

Így neveld az indiánodat!

Amikor a játék éppen kezdene vészesen ellaposodni, Haytham története lezárul és egy nem gyenge fordulattal elkezdődik Ratonhnhaké:ton pályafutása. Az első, tutorial-szerű küldetések alatt gyorsan rá fogunk jönni, hogy indiánunk nem mindenben hasonlít az előző részek reneszánsz tinibálványára, tud például vadászni, ami a vadonban igen hasznos tulajdonság.

Az állatok közül a bénábbakat egyszerűen agyoncsaphatjuk a tomahawkkal is, a legtöbbnél viszont trükközni kell, például csapdát állítani, csalit szórni, aztán a közeli bokorba elrejtőzve várni a csattanást. A szigonyos végű kötelünk segítségével pedig egy fáról célozva akár fel is húzhatjuk prédánkat, de aranyos nyuszikák helyett ezt sokkal viccesebb a vadonban őrjáratozó katonákkal eljátszani.

Ratonhnhaké:ton szerencsére gyors névváltoztatáson megy keresztül, miután összetalálkozik mentorával, Achilles ”nem vagyok kliséhalmaz” Davenporttal (zsémbes öregembernek tűnő egyszemélyes hadsereg halott feleséggel és gyerekkel), aki végre helyre teszi a fejében a dolgokat. Na fiam, ilyen névvel próbálkozz a vándorcirkuszban, mert ezektől a fehérektől így még náthát sem fogsz kapni, legyél inkább Connor.

Sokszínű csatatér

A háborúba sodródó ország izgalmas hátteret biztosít a történetnek, a játékmenet mindig rejteget egy nem várt fordulatot. Hadvezérként vezényeljük csatába lövészeinket Washington tábornok oldalán, bejárjuk Boston és New York alagútrendszerét, részt vehetünk számos tengeri ütközetben, kutathatunk elrejtett kincs után a Karib-térségben, még a börtönben is vendégeskedünk egy ideig, és a kivégzésünkről is sikerül kereket oldanunk.

Kár, hogy a készítők nem mertek bátrabban hozzányúlni a világhoz, mert eléggé illúzióromboló, amikor egy küldetés során még arról van szó, hogy Bostont megszállták a britek, a küldetés végeztével viszont angyali nyugalommal térhetünk vissza a teljesen békés, nyugodt városba.

Sajnos sokak kedvencéről, az ügyességi ugrálós részekről ezúttal le kell mondanunk, ami jelen formában nem is olyan nagy baj, mert a játék irányítását mind a harcot, mind pedig a mászkálást tekintve a végletekig egyszerűsítették, teljesen szükségtelenül.

Mellékállásban nemzeti hős

A készítők ahelyett, hogy levagdosták volna a játék nyitott világából fakadó vadhajtásokat, inkább tucatnyi értelmetlen, a Mafia Wars primitívségét idéző feladattal fárasztják a játékost. A Bunker Hill-i csata kezdete előtt öt perccel például még leveleket kézbesítettem New Yorkban. Gazdasági válság van, na, kell a mellékes.

Nem volt teljesen nyerő ötlet az sem, hogy a gyors utazáshoz elengedhetetlen csatornahálózatot manuálisan kell feltérképeznünk. Bostonban még egynek elmegy, de amikor New Yorkban azzal szembesülünk, hogy az egészet kezdhetjük elölről, az azért elég heves arcizomrángásokra készteti még a hardcore játékosokat is.

A kényszerbetegség gyorsan eluralkodhat rajtunk, például amikor tízpercenként azzal kell foglalkozunk, hogy az assassinjainkat új küldetésre küldjük, vagy amikor órákat tökölődünk azzal, hogy a játék végére tekintélyes mennyiségű legyártható portéka közül kiválasszuk a legnagyobb haszonkulccsal eladhatót, és az összes karavánunkat útnak indítsuk. A bibi ott van, hogy a pénzünkkel szinte semmit sem tudunk kezdeni, a legtutibb fegyvereket nagyjából a játék harmadánál megvehetjük bármelyik vegyeskereskedésben, minimális zöldhasúért cserébe.

Na ki a kapitány?

A hibát orvosolandó és mintegy igazolva az unalmas és fantáziátlan mellékküldetések létjogosultságát (ugye, hogy kell az a pénz), a hajónk fejlesztése piszok drága lett. A hajózás a játék egyik legérdekesebb újítása, a tengeri csatákban ágyúkkal, lövészekkel és az árbocra igen ártalmas súlyozott láncokkal támadhatunk az ellenséges flottára, miközben figyelni kell a szélirányra, és a sokszor viharos tengeren a panelház méretű hullámokra is.

Ha nem vagyunk olcsójánosok, tulajdonképpen Amerika nemzeti össztermékét elkölthetjük új ágyúkra, vagy a hajó manőverezési képességeinek fejlesztésére, így viszont az ütközetek egyoldalú erőfitogtatásba torkollnak. Ha izgalmakra is vágyunk, akkor érdemes teljesen mezítlábas hajóval nekivágni a tengernek.

Messze még a vég

Az Ubisoftnál igen erősen verhetik a falba a fejét annak, aki 2006 táján kitalálta, hogy a magányos bérgyilkosról szóló történelmi játékukat egy lineárisan előrehaladó, sci-fi kerettörténetbe ágyazzák. A Desmond Miles-sztori elkerülhetetlen lezárásának sötét árnya a lehető legrosszabb reflexeket hozza ki a készítőkből, akik az új részbe megint olyan fordulatokat raktak, hogy attól még a Lost forgatókönyvírói is sírva másznának vissza az Animusba.

Törhetik is a fejüket, hogyan csűrjék-csavarják a sztorit, mert biztosak vagyunk benne, hogy a sorozat még megél úgy tíz–tizenöt folytatást. Az Assassin’s Creed III apró hibái ellenére is kiváló játék lett, az új környezet és az eddigieknél fordulatosabb történet miatt pedig azoknak is megéri tenni vele egy próbát, akiket eddig nem ejtett rabul a tokjából előröppenő rejtett penge fémes csendülése.

Tovább:
A hónap legjobban várt játékaihoz
Need For Speed: Most Wanted teszthez
Medal of Honor: Warfighter teszthez

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon