Csendes és jól gyorsul – nagyjából ennyit tudtunk a járműveket hajtó elektromotorokról, leginkább villamosos, metrós és trolibuszos élményeink alapján. Most viszont, hogy a villanyautók bő száz év után nem csak visszatértek, hanem minden jóslás szerint fokozatosan leváltják a belsőégésű motorokkal hajtott járműveket, érdemes kicsit megismerkednünk a technológiával.

Míg a belsőégésű motoroknál a hengerekben elégetett üzemanyag alakul mechanikai munkává, a villanymotoroknál egy mágneses térben elhelyezett tekercs mágneseződik fel a belevezetett elektromos áram hatására, az így kialakult mágneses mező kölcsönhatásba lép az állandó mágnesekkel, és elfordul, vagyis létrejön a forgómozgás.

Ahogy a benzin- és dízelmotor működése is persze összetettebb a fent leírtnál, az elektromos motorokon belül is léteznek kategóriák, mint egyenáramú és váltóáramú motor, azonbelül szinkron és aszinkron stb., de a lényeg ez, és talán már ebből is látszik a villanymotorok egyik előnye: a belsőégésűeknél egyszerűbb felépítés, aminek a villanyautós a szervizszámlát látva fog nagyon örülni.

Egy átlagos benzines és egy átlagos turbódízel autó közötti – egyik különbség –, hogy a dízelt a nagyobb értékű, ráadásul kisebb fordulatszámnál leadott nyomatéka miatt rugalmasabbnak érezzük a benzinesnél. Nos, a villanymotornál ez a nyomaték azonnal rendelkezésre áll, nincsenek az automata váltó (vagy a kézi váltóval ügyetlenkedő sofőr) miatt megtorpanások, hanem úgy megy a kocsi, mintha húznák. Ez az oka, hogy városi sebességnél – nagyobb teljesítményű villanyautók azon túl is – sportkocsis gyorsulást produkálnak az elektromos kocsik, többek között ezért is szeretjük őket.