Nem mondom, hogy könnyű volt, mert dizájnzsenik kellettek hozzá, de a Fiatnak és a Mininek is volt hova visszanyúlnia, amikor az évezred elején megalkották az Fiat 500-ast és az új Minit. Az Opel a Corsa előtt sokáig kisautókat sem gyártott – a mai szemmel kisautónak tűnő Kadettek akkoriban alsó-középkategóriásnak számítottak, a GT másik osztály –, a Doktorwagen pedig ma már keveseknek mond valamit, pedig ritka izgalmas lenne százéves típusok stíluselemeit ráhúzni mai autókra.

Az Opel viszont ilyen értelemben nulláról építette meg saját minijét, ami ha úgy vesszük, versenyhátrány, ha másképp, akkor viszont nagyobb szabadság. Ha a dizájnt nem is, legalább a nevet hozták olyan régről, amennyire csak lehet: a varrógép- és bicikligyártó Adam Opel fiai alapították az autógyárat.

– Milyen autó ez? – kérdezte egy kiszáradástól nem veszélyeztetett fiatalember a belvárosban.

– Opel. Opel Adam.

– De ilyen van? Rendesen meg lehet venni? – csodálkozott, majd egy bezárt bútorboltba invitálta a kocsiból velem együtt kiszálló hölgyet.

A párbeszéd tanulsága, hogy az esti belváros mindig érdekes helyszín, valamint az, hogy az Opel Adamot nem ismerik az emberek. Józanul, nappal sem. Aki viszont látja, annak tetszik is, tehát az érzelmekre ható minik kategóriájában megfelel a legfőbb feltételnek.

Már csak az a kérdés, hogy milyen autó.

Először is nem olyan, mint a képeken: a fekete műanyag elemek oka ugyanis, hogy ez nem egy sima Adam, hanem egy Rocks S, ami a sima Adam kilenc milliméterrel emelt változatának kilenc milliméterrel ültetett változata. Ez ugyan kevéssé hangzik értelmesnek, de még karakteresebbé teszi a pici Opelt, anélkül, hogy szabadidő-autónak, vagy ami sokkal rosszabb, szabadidő-autó paródiának tűnne.

Nagy kerekek, pirosra festett féknyergek, diffúzormintás hátsó lökhárító, tetőszárny – sportosnak tűnik, az érzés pedig csak fokozódik belül. Recaro ülések, sportpedálok, színes varrások. Izgalmas, főleg, ha tudjuk, hogy 1,4-es turbómotor hajtja, a 150 lóerő pedig ígéretes egy ekkora, alig 1,1 tonnás autóban.

Gyorsnak is érezzük: jól húz, rövidek a váltóáttételek, a Recarók tartanak, mint a posta a karácsonytól, a futóműnek köszönhetően az aszfalt repedéseiről is értesülünk valahol az alsó csigolyáinknál, a kormány közvetlen, hallatszik egy kis kipufogóhang, a kerekek pedig a sarkoknál vannak, igaz, máshol ilyen hossznál nem is lehetnének. Erősen élményfokozó a tesztautó ponyva-harmonikateteje is, az élmény viszont ezek szerint olyan, mint a szélzaj, és az utastér nyöszörgéseit is a merevség csökkenésének rójuk fel.

Teljes tévedés egy ilyen kocsit – a parkolásihely-igényét leszámítva – praktikus szempontok szerint vizsgálni, ami ritka nagy szerencse, mert a hátsó ülésekre legfeljebb egy plüssállat fér, még jó, hogy az egészen illik az autóhoz. Ha pedig a csomagtartó kapacitásánál kétszer több cuccunk van, használjuk a kesztyűtartót is.

Nehéz megállapítani, hogy az Opel Adam, és főleg ez a Rocks S kinek készült. Mert az Adammal nyugodtan odaállhatunk a divatminik mellé, méretben is illik hozzájuk (3,75 méteres; Fiat 500: 3,57 méter, háromajtós Mini: 3,82 méter), és kellően cuki is. Ugyanakkor retrofaktora nincs, a presztízse kisebb, és vannak olyan részletei – például a minden bizonnyal a karosszéria és a műszerfal betétjének színére rímelni szándékozó, de teljesen más árnyalatú sárga bőrbetétek –, amelyeken látszik, még tanulni kell kicsit ezt a műfajt.

És hát az ár: 3,84 millió forint a legolcsóbb Adam, 70 lóerővel, fedélzeti számítógép és pohártartó nélkül (de légkondival és Opel OnStarral), a jóval dögösebb Rocks S tesztautó ilyen vonzóvá felszerelve több mint hétmillió. Ami nem divatautó-kategóriában is nagy pénz, igazi végzete viszont hogy 6,8 milliónál indul a Mini Cooper S, ami azért nagyon más szint.

Biztosan nem lesz akkora legenda, hogy egy majdani mini-Opel ehhez az Adamhoz nyúljon vissza stílusért vagy retrófílingért, ha viszont valaki nem csak bájos nagyonkis-kocsit keres, hanem ritkát is, tuti választás.

(Fotó: Tóth István)