Általában nem ilyen egy Volvo. De nagyon örülünk, hogy ez ilyen lett.
Autósként nem szokott problémám lenni a motorosokkal. Tudom, hogy védtelenebbek, nem zavar, hogy gyorsabban haladnak a városban, és hálás vagyok nekik, hogy kisebb helyet foglalnak el, mintha ők is kocsiban ülnének. Figyelek rájuk, én lehúzódom előlük, ők megköszönik, mindenki boldog. Ez a robogós viszont már másodpercek óta itt áll mellettem a pirosnál, mutogat és ordibál, csak nem értem mit. Leengedem az ablakot, ő felnyitja a sisak plexijét, mindjárt könnyebb lesz kommunikálni.
– Fú, hány lóerős ez?
– Majdnem 370.
– Fú, nagyon megy! És nagyon jó hangja van! És nagyon jó a színe! Meg hát Volvo! Nagyon jó!
Ilyen hatást is ritkán vált ki Volvo, a márka, amely sokszor azok választása, akik úgy szeretnének prémiumautót, hogy a feltűnésről és a gyűlölködő pillantásokról lemondanának. A V60 Polestar viszont egészen másképp Volvo, mint ahogy azt megszoktuk a kínai svéd márkától.
Persze a meglehetősen unalmas színminta szerint kialakult közúti autóparkból akkor is messziről kitűnik egy szigszalagkék kocsi, ha parkol. A márkakaraktere szerint szolidan elegáns Volvónál már az is jelzi, a Polestar másképp Volvo, hogy a túraautó-vb-ből ismert királykéknek nevezett színért 85 ezer forintos felárat kell fizetni. Aki spórol, vagy nem jön be neki az árnyalat – ami saját tapasztalatom szerint egy hét alatt fintorgásból mosollyá változtatja vezetője mimikáját –, akár meglepetés-autót is konfigurálhat a kocsiból. Csak minek.
Ha ugyanis eltekintünk attól, hogy egy Volvónak általában milyennek kell lennie, és a V60 Polestart önmagában nézzük, nem lesznek ambivalens érzéseink: ez bizony egy AMG-, BMW M- és S Audi-vonalon is értelmezhető kocsi, nem pedig egy sportosra fazonírozott tucatautó.
A motorsportban 1996 óta partnercég Polestart 2015-ben vásárolta fel a Volvo, azóta gyakorlatilag házi tuningcégként építik a csúcsmodelleket, ennek egyik eredménye ez a V60-as is.
Csak négyhengeres, ami nem sok, főleg, ha tudjuk, hogy a közvetlen előd még háromliteres sorhatost kapott. Nincs mit tenni, a világ nem csak a pusztulás, hanem a kisebb motorok felé is halad, és azért a két liter plusz turbó plusz kompresszor sem rossz kombináció, főleg, ha ezzel még a teljesítmény is nőtt, a korábbi 350-ről 367 lóerőre.
A hangja majdnem olyan, mint egy dízelé – ha nyitott motorháztetővel járatjuk, ez viszont nagy hülyeség, mert akkor nem tudunk menni vele, pedig az az igazi élmény. Úgy, jórészt a kipufogónak köszönhetően a hangja is mesés – igaza volt a robogós rajongónak –, az iszonyatos erő, a már háromezres fordulat felett elérhető, 470 Nm csúcsnyomaték, az összkerékhajtás és a nyolcfokozatú automata váltó pedig még jobb kombináció, mint ahogy hangzik.
4,8 másodperc alatt ér százra, ami a polgári csúcsmodell T6-osnál is több mint egy másodperccel jobb érték. Ettől még lehetne normálisan is közlekedni vele, ha a Brembo fékek nem harapnának ennyire, a visszaváltásoknál nem jönne ilyen borzongató hang a kipufogó felől, és ha mi magunk meg tudnánk állni ezek folyamatos élvezetét. De nem tudjuk, a V60 Polestar pedig annyira stabilan és jóindulatúan fekszi az utat és veszi a kanyarokat, hogy még a kezdők mellett is folyamatosan benn ül az őrangyaluk. És vigyorog.
Ráadásul a számok sem támogatják a békésen haladás üzemmódját. Egy ekkora teljesítményű, majdnem 1,8 tonnás öntömegű, összkerekes automatától nem rossz érték a tíz liter körüli fogyasztás, de nagyságrendekkel kedvezőbb ár-élmény arányú a szükségesnél határozottabb gáz-fék használattal járó tizenöt litert karcoló érték.
Próbálták az utastérben is érvényesíteni a sportos hangulatot, ám nehezebb dolguk volt, mint a hajtásláncnál. A most futó V60-as hatéves modell, ezt pedig a kék varrású, remek alcantara-bőr sportülések és a karbonfelületek sem tudják leplezni. Túl nagy a kormány, a fedélzeti rendszerek vezérlése az apró gombokkal, tekerőkkel és a bennük lévő újabb nehézkes, menetközben pedig olyan veszélyes, hogy a Volvo valószínűleg lelkiismeret-furdalásból tesz bele a Polestarba alapáron a holttérfigyelőtől a sávtartón át a koccanásgátlóig mindent.
Ezeken kívül sem nagyon tudjuk növelni a kocsi képességéhez és élvezeti értékéhez igazított 16,8 milliós alapárat, a fullos hatású tesztautó is csak 620 ezerrel volt drágább. Sok egy nem túl nagy Volvóért? Általában igen. Ez viszont másképp Volvo. Robogóról is kiszúrható, de vezetve az igazi.
(Fotó: Tóth István)