A dolog úgy kezdődik, hogy gyanútlanul sétálgatsz Beyoglu egyik kis macskakövekkel kirakott, girbe-gurba utcáján, amikor a szemed sarkából érzékeled, hogy az előtted haladó fószer elejtett valamit. Valamit, amire ha meglátod, azt mondanád: "ez egy cipőkefe". Amit nem tudsz, hogy az előtted haladó fószer aznap már tizenkettedszer ejtette el a cipőkeféjét, mert pontosan tudja, hogy te, a jól nevelt áldozat úgyis fel fogod venni, és utána eredsz vele.

Beyoglu egyik kis macskakövekkel kirakott, girbe-gurba utcája.

Hogy tiszta-e a cipőd, az a cipőtisztítót nem igazán érdekli, mire a hálálkodást követő bemutatkozásban odáig jut, hogy a családja Anatóliából származik, már elő is kapta a kis sámliját, és mire az is kiderül, hogy csak három hete van Isztambulban, a lábad már a kis sámlin van.

Amúgy

két napja vagyok Isztambulban, és még senki sem próbált meg nekem szőnyeget eladni!

És nem ez az egyetlen tévhit, ami ez alatt a rövid idő alatt megdőlt a várossal kapcsolatban. Ami azt illeti, a cipőtisztítók meglepően magas arányát és trükkös működésüket (a fenti jelenet később a Galata hídon és a Karaköy közelében is megismétlődött) leszámítva Isztambul gyakorlatilag minden sztereotípiára rácáfolt.

Horgászok a város egyik legforgalmasabb hídján - ez errefelé egyáltalán nem szokatlan látvány.

Mivel éppen Marokkóból érkeztem, kicsit nehéz volt elhagyni Ferihegyet, hiszen három hét "my friend" és "where are you from?" után az ember nem vágyik azonnal újra egy olyan országba, ahol a beszélt angol nagyjából ki is merül a fenti két kifejezés ismételgetésében, a turistából pedig többnyire csak annyit látnak, hogy ott jön a jövő heti benzinpénz.

Aztán megérkeztem a Sabiha Gökcenre, ahol öt perc (és nem egy hét) alatt megvettem a telefonomba a prepaid SIM-kártyát. A repülőtér előtt nem várt őrjöngő taxisok hada, az a kettő pedig, akivel később a Taksimon találkoztam, szinte bocsánatkérően érdeklődtek, hogy elvihetnek-e valahova. Amolyan "jó, csak megkérdeztem" hozzáállással.

Végezetül a shuttle busz vezetője indulás előtt egyszer csak hátrafordul, és olyat mond, amit el sem hiszek – mindezt ékes angolsággal. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy oké, még Európában vagyok, ami a következőket jelenti:

• Nem kell mindenről egyfolytában alkudozni, ha nem akarod, hogy lehúzzanak, mert a dolgoknak van egy egzakt, számokban kifejezhető ára.

• Az emberek többsége beszél angolul, legalább annyira pedig mindenki, hogy meg tudják mondani, mennyibe kerül a kebab, vagy mikor zár a múzeum.

• A lehúzás nem intézményesített nemzeti szokás, a korábban emlegetett cipőtisztító nagyjából az egyetlen turistákra specializálódott pénzmágnes.

• Turistaként nem érzed azt, hogy egyfolytában bámulnak, mert nem bámulnak.

A buszvezető egyébként indulás előtt a Taksim térig való fuvar árát közölte az egybegyűltekkel, ami tizennégy líra, vagy öt euró - vagyis nagyjából ezerötszáz magyar forint. És Isztambulban nem csak a reptéri transzfer ennyire olcsó, de minden másban is nagyjából 20–30%-os discount figyelhető meg Budapesthez képest.

Isztambul szíve, a Taksim tér.

Mindeközben a szolgáltatások színvonala nagyjából semmivel sem marad el az otthoniaktól, sőt, néhány dologban messze előttünk járnak – itt például már az egész tömegközlekedésre vonatkozóan régen megvalósult az a kártyás rendszer, amit a budapesti metróban még csak most tervezgetnek. Hogy konkrétumokat is mondjak az árakkal kapcsolatban: egy doboz kóla nagyjából száz forintba kerül, a kebab öccá, azért pedig, hogy a város közepén üldögélhess egy egy helyben álló buszon, általában 150 forintot kell fizetned.

Na igen, a város egyik nagy problémája az elképesztő dugó, amit könnyedén le lehetne érvelni az itt összeverődött tizennégymillió lakossal, de ehhez azért az is kellett, hogy Isztambul utcáinak a mai vonalvezetése gyaníthatóan akkor alakult ki, amikor a város még lazán Bizánc néven futott. Emellett a hidak építését sem vitték nagyon túlzásba, aminek eredményeként Isztambulban többé-kevésbé mindig áll a forgalom.

Ha van időnk, akkor egyébként gyalog is nekivághatunk a városnak, mert bár Isztambul kelet-nyugati irányban mintegy háromszáz kilométer kiterjedésű, a turisztikai szempontból érdekes látványosságok gyakorlatilag mind a város néhány kilométer sugarú középpontjában koncentrálódnak. A gyaloglást egészen más okból nem javasolnám, mégpedig azért, mert – ami a képekről nem feltétlenül jön le – Isztambul valójában nem más, mint kisebb-nagyobb, és általában eléggé meredek dombok végeláthatatlan sorozata.

Ennek köszönhető az is, hogy

Isztambul az egyik leglátványosabb város a világon.

Hogy mire gondolok? Képzeld el, hogy Budapesten a Szent István Bazilikát nem a betondzsungel közepére építették volna, hanem a Gellért-hegy tetejére. Na Isztambulban ilyenből van tízmillió, szinte minden domb tetejére jut egy torony, római kori akvadukt, vagy – ami a leggyakoribb – egy hatalmas és lenyűgöző mecset. Sultanahmet, vagyis a nagybetűs Isztambul például az öböl másik partjáról nézve nagyjából úgy néz ki, mintha valamikor régen itt rendezték volna meg a mecsetépítők világbajnokságát.

Amit egyébként nagy meglepetésemre nem kiütéssel nyert a Hagia Sophia – annyira nem, hogy a szemben levő kék mecset lenyomja csuklóból, és ezt most nem csak a fegyveres őrök miatt írom, bár a véleményem kialakulásában azért nekik is van valamekkora szerepük.

Egész pontosan arról van szó, hogy ahányszor megpróbáltam bemenni a Topkapi palotába vezető kapun, ahonnan reményeim szerint látványosabb kilátás nyílt volna az egykori székesegyházra, a kapunál strázsáló őrök minden alkalommal visszafordítottak (a többi turistával együtt). Így csak arról tudok nyilatkozni, amit a Sultanahmet tér felől lát az ember az Aya Sophiából, ez pedig leginkább az, hogy az egyébként így is lenyűgöző épületre már erősen ráférne egy nagygenerál.

Bár Törökország Marokkóhoz hasonlóan muzulmán ország, a vallás itt egészen máshogy működik, mint az iszlámot hivatalos állami vallásként is elismerő Marokkóban. Férfiakat nem látsz kaftánban lófrálni, az a néhány nő pedig, aki burkát visel, kifejezetten feltűnő jelenségnek számít. A boltok polcai roskadásig vannak alkohollal, és még az imára hívó ének (amely jóval ritkábban csendül fel) is valahogy sokkal funkybb: a müezzinek nem üvöltve allah akbaroznak, hanem énekelnek, sőt, a mecsetek mintha válaszolgatnának egymásnak.

Amikor a cipőtisztító meglátta a cipőmet, olyan arcot vágott, amilyet a hegymászók vághatnak, amikor először látják meg a Mount Everestet.

Tájékoztató jelleggel közöltem vele, hogy ebben a cipőben utoljára a Szaharában voltam, aztán hagytam, hogy nyakig merüljön a saját csapdájában. Szerintem kihozta döntetlenre.

(A cikk egy Fujitsu Lifebook U574-en készült, amelyet a MySofttól kaptunk.)

Kövesd a Player Worldwide-ot a Facebookon vagy a Playeren, és a legfrissebb cikkek házhoz jönnek.