A csapatkapitány az idegtől remegve érkezett a riporterhez, és a tapintható feszültség hatására kiszakadt belőle a mély fájdalom, no meg a nagy igazság. Hiába, Freud sosem alszik.
– "Elég rövidre fogom fogni. Nagyon büszke vagyok a csapatra, magunkért játszottunk. Nem szeretnék se nagy szavakat használni, sem sajnáltatni magunkat. Megyünk tovább a saját utunkon, ott vagyunk a második helyen. Nagyon remélem, hogy azért pár embernek örömet tudtunk okozni, legalább a hozzátartozóinknak, akik őszintén tudnak örülni ennek a sikernek.
Bebizonyítottuk, hogyha akarunk, akkor tudunk játszani!
Az a nyomás, ami az elmúlt három napban ránk nehezedett, nem biztos, hogy normális. Gondolok itt arra, hogy például rendőröknek kellett ott lenni az edzésen. Elvileg szeretnek bennünket, úgyhogy meglátjuk... Azt gondolom, nem biztos, hogy mindent a mi számlánkra kell írni, és az ország gondját a nyakunkba kell varrni, az elmúlt három napban mégis mindent megkaptunk, hol egyénenként, hol csapatként."
Szinte szerettük volna kedvünkre ölelni ezt a kedves, megbántott kisfiút, aki idejét és energiáját nem pazarolva éhbérért szenved a magyar színekért...
(Igen, hallottuk, láttuk, egyből javította a legkritikusabb részt a mi Balázsunk, érezte, hogy a "ha akarunk" rész talán félreérthető. Nos, félre.)
Sportkommentár: Vérciki! – Simán elbukott a válogatott Bukarestben