"Az együttműködésünk hetedik félévében bravúrt sem Bukarestben, sem Amszterdamban nem tudtunk elérni, így 17 ponttal a harmadik helyet értük el, megelőzve a futballkultúrában jóval előttünk járó török válogatottat, valamint a legutóbbi Eb-selejtezők egyik play-off mérkőzését játszó észt válogatottat."

Bravúr? Hogy tetszik mondani? Egyrészt a bukaresti út előtt ez a szó nemigen hangzott el, ellenben az sokkal inkább, hogy majd most! És bizony nem is volt teljesen alaptalan elvárás ez (a bravúr), mert láthattuk a budapesti mérkőzésen, hogy a negyedik kalapból érkező (mi a harmadikban voltunk, tehát mögénk sorolt) románok milyen kilátástalanul képesek játszani. Akkor mázlival megcsíptek egy pontot, ergo aligha bravúrkategória egy bukaresti pontszerzés.

Másrészt Hollandiában meg talán nem is a bravúr lett volna az elvárás, szimplán csak jó lett volna, ha nem ég a pofánk meccs közben és főleg utána. És azóta is. Ma már nem kap egy válogatott nyolc gólt, nagyjából egyik sem és nagyjából senkitől sem. Pláne nem egy harmadik kalapos.

Igen, bizony, hogy megelőztük Törökországot, azt a válogatottat, mely a második kalapból került a csoportba, és amelyik meggyőződésem, jobb, mint a román. Ezt értékeljük, valóban remek eredmény volt négy pontot elcsenni az erősebb törököktől. Észtország megelőzéséért én nem pukkantanék pezsgőt, Kapitány úr, bár a play-off-köntös nagyon szép csomagolást ad neki.

"Ezzel a megszerzett 17 ponttal és az Eb-selejtezőn begyűjtött 19 ponttal 1986 óta a két legtöbb pontot gyűjtő sorozatát érte el válogatottunk, így elmondhatjuk, hogy bár az álmainkat elérni nem tudtuk, az elmúlt évtizedekhez képest az előrelépés, az őszi két vereség ellenére, szembetűnő."

A tények, mint tudjuk, makacs dolgok, így semmiképp sem szeretnénk elvenni az Egervári-csapat dicsőségét, azt, hogy ex-kapitányunk példaképe (tanácsadója?), Mezey György óta nem volt ilyen eredményes vezetője a válogatottnak, a világranglista-helyezésünk is szép ívet mutatott felfelé ("Az első két év lendületével, a svéd csapat legyőzése után, a FIFA-ranglistán minden idők legjobb, 27. helyére jutott válogatottunk.") – nem mintha annak túl sok jelentősége lenne.

"Az elmúlt héten néhányan el akarták venni futballtársadalmunktól – többek között a válogatott eredményein keresztül – az előrelépés elismerését, ami hat féléven keresztül lendületet adott a sportágnak."

Valóban mondhatjuk, történt előrelépés, ám azok után, hogy teljesen berezeltünk Bukarestben, majd történelmi megaláztatásban részesültünk Amszterdamban, kell a méretes arcbőr kijátszani az előrelépés- és a világranglista-kártyákat. Ja és persze azt, hogy "vállaljuk az elmúlt három és fél év sikereit és kudarcait, a 17 győzelmet, 8 döntetlent, 9 vereséget, azaz a 62%-os teljesítményt", amit szintén nem vehetünk el a fejlődő csapattól és a mestertől, 2010 és 2011 elején is vertük a fenekünket a földhöz, hogy kétszer is ötgyőzelmes szériát produkálva végigverték fiaink Európa krémjét. Még mindig beleborzongunk és diadalittasan somolygunk, mikor arra gondolunk, hogy Moldovát, San Marinót, Finnországot, Azerbajdzsánt, Luxemburgot és Izlandot is levertük. Sőt, előbbi kettőt kétszer is! Büszke magyarok voltunk.

De ne legyünk igazságtalanok, akkortájt sikerült hosszú évek után ismét legyőzni Svédországot is. Tavaly meg ugye Törökországot és Csehországot is elnáspángoltuk, igaz utóbbit csak egy barátságos meccsen. Vagyis a tizenhét sikerből kettő, na jó, három volt olyan, amikor egy komolyan jegyzett válogatottat győztünk le. (Izland azóta pótselejtezőig fejlődött!)

„Leköszönő szövetségi kapitányként, a tárgyilagosságra törekedve szeretném elmondani, miként látom közösségünk több mint hároméves szereplését, tudva, hogy a kiesés okozta keserűséget még sokáig hordozni fogom magamban. Sajnálatos módon, társadalmunk közszereplői közül néhányan komoly sebeket okoztak önmaguknak nyilatkozataikkal, és az utóbbi három évben egyre nagyobb számban futballozó gyerekeink elé is torz tükröt állítottak szakszerűtlen és rosszindulatú feltételezéseikkel, kinyilatkoztatásaikkal. Ezért fontosnak tartottuk kollégáimmal, hogy megvédjük közösségünk értékeit a nyilvánosság előtt is."

Hát nem, nem volt fontos. Van, mikor sokkal jobb csendben maradni. Tudja, hogy van ez, Sándor: talán bölcsebb maradt volna.

(Fotó: parameter.sk)