Csak a feléig jutottunk, de így is alaposan megismertük. Spoiler: találtunk zöldet!
Teljesen átépítették a pesti alsó rakpart Margit hídtól északra nyúló szakaszát, amit egyébként Carl Lutz rakpartnak hívnak, bár ez negyvenmilliós kérdésnek is durva lenne egy vetélkedőben. Hivatalos átadás nem volt, nem tudjuk, lesz-e, ha a maradék apróságok is elkészülnek, mindenesetre gyalogosok és autósok előtt is megnyitották az utat és az új sétányt. Elsősorban ez utóbbiról lehetett hallani, már csak azért is, mert ez az igazi újdonság.
Az eredeti terv az volt, hogy a Margit hídtól az új Duna Arénáig sétálunk, hogy aztán képes élménybeszámolót készíthessünk. Mivel azonban több médium is foglalkozott már a témával – az Index például csőre töltött fényképezőgéppel és menetkész tájépítésszel várta a munkaterület tábla leszedését –, szerezhettünk némi előzetes infót a helyszínről a hivatalos terveken túl is.
Bár ösztönös kritikával kezeljük a forrásokat, az értelmetlen kockázatokat is igyekszünk kerülni, ezért úgy döntöttünk, este fél nyolc körül indulunk el a Margit hídtól, hogy ne dögöljünk meg a napon. Az eddigi beszámolók konklúziója ugyanis az volt,
az új sétány rideg, lelketlen, és nyári nappal pusztító.
Fagyival a kézben, reménnyel a szívben, mosollyal az orcán indultunk el, hogy a mindig fintorgó, díszburkolaton is csomót kereső kritikusokkal szemben észrevegyük mindazt a jót, amit ez a fejlesztés tett hozzá a világ egyik legszebb városához.
Van zöld
A legtöbben azt kifogásolják, hogy az új sétányon vagy a közelében nincs elég zöld. Ez többszörösen sem helytálló megállapítás. A partfalon úgy zöldell a gaz, mintha egy ferde mező lenne, a huhogóknak pedig szándékosan, még a sétány elejénél elhelyeztek egy demonstrációs növényt, hogy nyilvánvaló legyen, attól, hogy egy növény egyrészt van, másrészt magas, még nem feltétlenül üdítő látvány.
De a tervezők mindezek ellenére gondoskodtak további zöldfelületekről.
Jó, az utolsó képen nem látszik növény, de már a közelben van.
Fa nincs sehol! – kötekedhetsz tovább. Nem kéne, mert ott van. A terven.
Ezt a témakört tehát lezárhatjuk.
Unalmas térkősivatag? Ugyan már!
Már a térkő maga is többféle méretű, van egy egységnyi téglalap, két egységnyi négyzet és három egységnyi téglalap alaprajzú, itt-ott a szintjükkel is játszottak kicsit.
A sétány nagyját kiadó szürke térkövet helyenként sötétszürke térkő bolondítja meg, ahol pedig van valami izgalmas térelem – mint egy pad vagy egy lépcsősor, ott oszlopdiagramként szúródnak a szürke kövek közé a sötétszürke kövek.
Nemcsak a pad talapzata fehér, sőt, hófehér, ez a szín is a koncepció része.
Funkciója nem csupán a szépség, kifejezetten hasznos is, mert tisztítása állandó munkát biztosíthat egy vagy akár két közmunkásnak is.
A korlát is jó
Újdonság, hogy az embereket korlát választja el a víztől, pontosabban a partfaltól.
Ez azért ötletes, mert nem zökkenti ki a gyalogosokat az épített környezetből egy ekkora természetes víztömeggel, meg kell küzdeni érte, hogy valaki lejusson a folyóhoz. Még akkor is, ha már megvan a lépcső. Aki félhomályban vagy sötétben leszaladna, az úgy járt, a sétányon kell sétálni, nem a lépcsőn vagánykodni.
A korlátnak örülhet az is, aki valamiért nem a sétányt nézné a padokról, hanem inkább a vizet, minél közelebbről. Ehhez ugyan a földre kell ülnie a rézsű tetején – akkor viszont milyen jó is a korlát!
Ahogy más, gyakori esetben is.
Hasznos a korlát, de túl díszes? A tervezők erre a próbálkozásra is számítottak, ezért a Dráva utcától északra egyszerűsítettek rajta:
Játékos
Szó volt már a formai sokféleségről és a vidám, mégis harmonizáló színekről, azonban ennél sokkal több játékosság fért a projektbe. Például egy ugróiskola:
Nemsoká lesz egy hívogató játszótér:
Addig van egy kis hazárdjáték:
Nem muszáj mindig sétálni
Érezhető, hogy a sétány kiötlői tökéletesen felismerték a budapestiek és az ideérkező turisták három alapvető igényét:
- sétálni akarnak a betonon
- ülni a napon
- feküdni a napon
Ezért a vasútitalpfa-masszívságú padokon kívül...
...gigantikus napozóágyakat is telepítettek, persze nem a Duna, hanem a sétány mellé, a strandfílinget a közeli zöldterület garantálja.
Mire idáig, a Dráva utca, vagyis a köznyelv szerint a Dózsa György út torkolatáig jutottunk, a fagyi már rég elfogyott, a Nap eltűnt a budai hegyek mögött, ezzel jelentősen megnehezítve a további fotózást, mi pedig úgy éreztük, mintha nem a Margit hídtól indultunk volna, hanem legalább a Gubacsitól.
Még előttünk volt az út kisebbik fele, ahol a sétálók és a biciklisek meghitt közelségben haladva örülhetnek, hogy megszüntették az áldatlan helyzetet, amikor százéves fák nőttek össze-vissza, de ehhez már nem éreztünk erőt. Inkább felbaktattunk a felső rakpartra, és jobb híján az elavult, fás sétányon elindultunk visszafelé.
