Nem vagyok nagy Republic-rajongó, de jó néhány hónappal ezelőtt hirtelen felindulásból Cipőék egyik koncertjének backstage-ében kötöttem ki. A zenekart ismerő ismerősök előzetesen már duruzsoltak arról, hogy a frontember bizony nem a régi, nem igazán bírja a tempót, de ha a 67-es út hívja, akkor elindul rajta, amíg kívánja őt a magyar nép. Kívánta, persze. És valóban, Cipő felment a színpadra, és ha nem is volt már benne annyi energia, mint az ősidőkben, de tette, amihez a legjobban értett. A deszkákon állt és énekelt, repült a bálna, indult a mandula…

Énekelt még akkor is, ha borzasztóan hideg volt a szabadtéren, énekelt annak ellenére, hogy nem tudtuk, örüljünk-e annak, hogy látjuk, vagy inkább sírjunk amiatt, mennyire beteg. Cipő arcán nem látszott semmi, a közönség így inkább az örömre szavazott, mások azonban tudták, mekkora szenvedéssel bírta csak végigvinni a koncertet. Többször is levonult, vacogott, de aztán összeszedte magát, visszament, énekelt, hiszen ez volt a munkája és az élete is.

Valahol pont ez a megkapó Cipő sztorijában. Bár már nem igazán bírta az iramot, mégsem tudott lemondani arról, amit egész életében csinálnia kellett. Mert túlságosan is fontos része volt az életének. Ha koncert van, koncert van. Az évente egy lemez szinte kötelező. A Republicnak mennie kellett, hiszen egész végig (vélhetően Cipő halála a feloszlást is jelenti) az emberekért működött, az emberek pedig mindig is akarták a zenekart, mert a gyerekkorukat jelentette, vagy bármi mást, valamiért, valahol mindenkit megfogott a banda. Megvolt a saját kis univerzuma, a saját hangzása, amitől ha a fene fenét evett is, nem mozdultak el egy fikarcnyit sem, nem váltottak stílust, nem kísérletezgettek semmivel. Minek is. A Motörhead sem egy hatalmas stíluskavalkád…

Cipő odaadta magát az utolsó koncerteken is, bár alig bírta a szíve. Nem volt más lehetősége. Ha ott esett volna össze, talán azt sem bánta volna. Aztán most örökre elreptette a kismadarat. Nyugodjon békében!

(Fotó: Republic.hu)