Elindult az Észbontók, amelynek promóitól még az is lehidalt, aki a matekkönyveket az ebédlőasztal kiegyenesítésére használta kölyökkorában, a törikönyvekkel pedig a fater fűtötte fel a házat. Olyan szintű sötétséget képviselnek a vetélkedő szereplői, amitől egy átlag Éden Hotel-versenyző Mensa-tagnak tűnik, tehát az elme olyan mélységeibe nyerhetünk betekintést, amitől az ember elszégyelli magát. Pláne azért, mert élvezi, amit lát.

Az első műsort könnyű volt élvezni, pedig nem adta könnyen magát, mivel a műsor inkább hasonlít egy olyan élő show-ra, amit egy kezdő csapat pakolt össze nagy lelkesedéssel, mintsem egy profi vetélkedőre, amit gondos kezek rögzítettek. Nem a koncepcióval van a baj, az Észbontók igazán üdítő vállalkozás, vicces, sűrű facepalmra késztető műsor idézhető beszólásokkal, csak a megvalósítás áll gyenge lábakon. Ez persze még változhat a jövőben.

Az Észbontók koncepciója egyszerű: két sokfős csapat feszül egymásnak, akik megkapnak maguknak egy társaságot, melynek tagjai arra hivatottak, hogy válaszoljanak egyetlen egyszerű kérdésre. Namármost ezek az előbb emlegetett megmondó emberek annyira, de annyira sötétek, hogy azt sem tudják kiszámolni, hány másodperc két óra. A sokfős csapatoknak mindössze annyi a dolguk, hogy eltalálják, vajon a nekik kirendelt sötét brigád tudta-e a választ, illetve extrémebb esetekben az is, hogy kitalálják, mit válaszoltak. Az Észbontók szépsége a sötétek teljesen nyakatekert logikájában rejlik, hiszen aki úgy jut el a Fahrenheit szóból a szélsebességig, hogy a német fahren szó jelentését fejtegeti, az már többnyire menthetetlen.

A sötét csapatok azonban gyanúsan sötétek. Már-már túlságosan is. Nyilván sokkal több kérdést kapnak a felvételek során, és csak azokat küldik csatasorba a nézők elé, amelyekre meglepően brutális választ sikerült kiagyalniuk, de adódik a kérdés, nincs-e közöttük egy-egy színész, aki szándékosan félrevezeti a beszélgetéseket. Nem biztos, hogy erre szükség van, de az embernek mégis olyan érzése támad, hogy töke van a menyasszonynak. Mindegy is, a lényeg a szórakoztatás, a legtöbb realityben egyébként is van beépített ember. Legalább egy.

A műsor azonban egy hentes operatőri és vágói munkájával rendelkezik, amire nincs semmilyen értelmes magyarázat. Remegő kamera, értelmetlen vágóképek, mondanánk, hogy az élő műsor varázsa, de hát nem élő ez, bármennyire is tűnik annak. Kár érte, pedig talán nem fél óra alatt kellett összekaszabolni a végleges verziót. Nem érteni, mint ahogy a műsor végét sem, a fő poénforrást adó sötétséget ugyanis egyszer csak felváltja a sokfős csapatok vetélkedése, de olyan erőltetett módon, amitől az ember arcáról eltűnik a mosoly, és elkezdi kifejezetten szórakoztatónak találni a Tarr Béla-életművet. Merthogy az egymással versenyző csapatok nem buták, annál pedig, hogy vajon a brazil jiu jitsus srácok tudják-e, mikor volt az első magyar rúdtánc-világbajnokság, még egy korai Záray–Vámosi-album végighallgatása is izgalmasabb.

A Viasat3 vetélkedője egyelőre nagyon felemás képet mutat, mert a jó koncepciót néhol furcsán amatőr megvalósítással sikerült tévékbe küldenie, a jó beszólások miatt viszont kötelezően nézős lesz az Észbontók. Tudni akarod, mit fognak mondani legközelebb. Aztán még ki tudja, az is lehet, hogy a megvalósítás színvonala is nőni fog. De a sötétség, na az biztosan örök.