Eleged van az újdonságokból? Nem szereted, ha egy filmben olyan párbeszédek vannak, amiket még nem hallottál húsz évvel ezelőtti akciófilmekben? Szerinted a fizika csak a hülyéknek való? Akkor az Amerikai bérgyilkos a te filmed.
A Lionsgate előkaparta Vince Flynn regényfolyamát, hogy franchise-t építsen belőle. Ezekben a történetekben Mitch Rapp, a CIA csodafegyvere tesz rendet a világban, harcol a terrorizmus ellen, szóval mondhatjuk, hogy annyira aktuális az egész, hogy aktuálisabb talán csak akkor lehetne, ha még a Despacitót is eljátszaná két lövöldözés között. A franchise-építések azonban mostanában ritkán sülnek el jól, és az Amerikai bérgyilkos sem mutatja meg, hogyan lehetne ezt jól csinálni.
Igazából tőled függ, mennyire fogod élvezni ezt a filmet. Két lehetőség van. Az egyik, hogy elhiszed, hogy ez most tényleg jó lesz, hogy meglep majd, tele lesz jó akciójelenetekkel, és ha más nem is, a pörgő ritmus majd kárpótol mindenért. A másik, hogy úgy nézed ezt az egészet, mint egy retrófilmet, mintha a ’90-es évek elején egy közepesen béna akciómozi a fiókban maradt volna, és most került volna elő, és a régi idők emlékére bemutatták volna, hátha akadnak sokan, akik szeretnének nosztalgiázni egy olyan filmet nézve, mint mondjuk anno a Láncreakció volt. Az utóbbival jársz jól.
Az Amerikai bérgyilkos tényleg kicsit olyan, mint egy soha be nem mutatott, buta akciófilm a ’90-es évekből. A karakterek kemények, a dialógusok közhelyesek és nevetségesek, a viszonyuk a fizikával és a logikával nem túl baráti, de a szereplők rohangálnak benne mindenféle országokban, lövöldöznek, verekednek, és játszik benne Michael Keaton, szóval miért is ne akarnád megnézni? Nem ilyenek voltak a régi akciófilmek, amikre már nem is emlékszel, vagy ha mégis, akkor megszépültek már a múlt ködében?
Emlékszel például az 1996-os Láncreakcióra, amit az előbb is említettem? Keanu Reeves rohangált benne robbanások és rosszarcúak elől teljesen irreális módon, közben borzasztó párbeszédek sorozata és egy teljesen kiszámítható sztori pörgött le, de ennyi idő után a fene egye meg, nem tudsz rá nem párás tekintettel gondolni. Ha az Amerikai bérgyilkost is ’96-ban mutatják be, most valószínűleg szintén hasonlóan kellemesen rossz élményekkel gondolnánk vissza rá. De nem, 2017-et írunk, és minden jel arra mutat, hogy ezt az egészet halálosan komolyan gondolták, és nem a nosztalgiavonatra akartak felültetni vele.
A történet rém egyszerű, és abszolút régi akciófilmeket idéz: Mitch Rapp (Dylan O’Brien) megkéri Ibizán a Blake Lively-hasonmásverseny első helyezettjének kezét, aki igent mond, de a következő pillanatban terroristák lépnek elő, és lemészárolnak mindenkit. Mitch túléli, majd annak szenteli életét, hogy leszámoljon a terroristákkal, ekkor azonban felfigyel rá a CIA, és bedobja őt az Orion-programba, ahol nem török gyártmányú tévéket kell összeszerelnie, hanem ki kell képeztetnie magát acélosra és kőkeményre, ebben pedig az acélos és kőkemény Stan Hurley (Michael Keaton) lesz a segítségére. Mitch azonban ahhoz ért a legjobban, hogy megtagadja a parancsokat, így pedig marha nehezen lehet leszámolni egy olyan terroristával, aki egy atombombát igyekszik felrobbantani valamiért nagyon lelkesen.
Az Amerikai bérgyilkos igazából több sebből vérzik. Egyrészt nagyon véresre és kegyetlenre akarták fazonírozni, és itt-ott tényleg azzá is válik, de nem lehet komolyan venni, amikor a szereplők olyan mondatokkal kommunikálnak egymással, mint a klasszikus „kapjuk el ezeket a férgeket”. Lehet, hogy a szinkron is ront az élményen, ki tudja, de sanszos, hogy az eredeti szöveg sem sokkal kimunkáltabb. Másrészt az is bajos, hogy a film nagy része tényleg nem áll másból, mint abból, hogy Keaton morcosan néz, miközben a főhős éppen parancsmegtagadás közben akciózik, és hogy azt hallgatjuk mindenhonnan, ez a srác mennyire különleges, de semmi sem derül ki róla azon kívül, hogy béna, mivel személyes ügyként kezeli a terroristákkal való leszámolást, és folyton elszúr mindent.
Mégis valahol van az embernek egy erős retró érzése, már ha hagyja, és ha tényleg úgy kezeli ezt a filmet, ahogy kellett volna, egy közel kétórás bugyuta időutazásként a ’90-es évek VHS-korszakába, mert így akár jól is lehet szórakozni rajta. Kár, hogy érezhetően nem ez volt a cél, pedig egy-két kultikus ikont, mondjuk Michael Dudikoffot és Cynthia Rothrockot benyomva akár igazi szupertrippé is válhatott volna az Amerikai bérgyilkos. Így csak egy olyan akciófilm, amiben nincs semmi, amit ne láttál volna már a régi idők akciófilmjeiben. Ha ebből sikerül franchise-t építeni, akkor mindenki képes bármire, akár még repülni is.