Vencsou, Kína, 2011 november. Órákkal azután, hogy tetovált bűnözők egy kávézóba hurcolták Zhong Maojint, a vállalkozó kitart amellett, hogy nem tudja teljesíteni a követeléseiket. Át akarják venni tőle az egyik gyógyszertárát abból az üzletláncból, amelyet privát hitelezőktől felvett pénzekből hozott létre. Ő viszont további türelmet kérve a hitelekre, de inkább egy olyan büntetést „választana”, amelynek régi hagyománya van ebben az uzsorásokról hírhedt kelet-kínai városban: "Ha akarjátok, vágjátok le az ujjaimat". Zhong olyan szűk árrésekkel dolgozik, annyira „ki van centizve” a vállalkozása, hogy ha csak egy üzletet is feladna a láncból, az erősen veszélyeztetné a 130 további hitelezője felé való törlesztést. Zhong összesen 30 millió jüant (kb. 4,7 M USD ~ 1,2 Mrd HUF) vett fel az üzletlánc bővítéséhez, a terjeszkedéshez, és havi szinten 7% (!) körüli kamatokat fizet rá. A hitelezők közül nem kevesen öreg emberek, akik jelzáloghitelt vettek fel a lakásukra.
Legalább 90, Zhonghoz hasonló helyzetű vállalkozó menekült el a városból az elmúlt hónapokban. Sokan öngyilkosok lettek, egy cipőgyáros kiugrott a 22. emeleti lakásából. Vencsou privát tulajdonú vállalkozásai pénzügyi nehézségekkel küzdenek az emelkedő költségek, az emelkedő feketepiaci kamatlábak és a hirtelen bekövetkezett banki hitelstop miatt. Hasonló problémák vannak egész Kínában: a privát tulajdonú, azaz nem állami, és nem a tartományi kormányzatok tulajdonában lévő, hanem igazi magánvállalkozások elsősorban az „underground” hitelcsatornákon keresztül jutnak, jutottak forrásokhoz, de ez nem azt jelenti, hogy a banki hitelezés visszafogása ne érintené őket.
A központi kormányzat érzékelte a problémát, és már be is építették a kommunikációjukba. Wen Jiabao miniszterelnök meglátogatta a Shanghai-tól 370 kilóméterre lévő várost, és segítséget ígért a bajba került vállalkozásoknak. Azóta más, központi kormányzati politikusok, és helyi, tartományi politikusok is lépéseket jelentettek be a „KKV-szektor megsegítésére”: többek között könnyebb hozzáférést ígértek a bankhitelekhez, törvényi szabályozást kezdtek kidolgozni „az uzsorakamatok letörésére”, illetve hatékony és kemény rendőri fellépést ígértek az erőszakot is alkalmazó uzsorásokkal szemben.
Eddig ezek az intézkedések nem sokat segítettek Zhong helyzetén. „Nagy nyomás alatt vagyok, nincs elég pénzünk” - mondja a raktárában, ahonnan gyorsan fogynak a gyógyszerkészletek.
Az informális hitelezőhálózatok részbeni összeomlása rámutat a kínai pénzügyi rendszer szabályozatlan részének, az árnyék-bankrendszernek a törékenységére egy olyan helyzetben, amikor befagynak a hitelforrások és a hitelezők elveszítik a bizalmukat a hitelfelvevőkben, illetve a gazdaságban. Körvonalazódik egy végtelenül eladósodott, és hajszálvékony marginokra, árrésekre alapozott rendszer. A kínai központi bank („Népbank” –People’s Bank of China) visszafogta a hitelezést a gazdaságban, szűkítette a pénzkínálatot, hogy felvegye a harcot az inflációval, amely három éves csúcsán van, miközben a gazdasági növekedés lassul. A jüan továbbra is rögzítve van a dollárhoz, hogy gyengén tartsák, azaz egy lebegő árfolyamnál bekövetkező esetleges erősödéssel ne veszítsék el az export előnyüket. Közben az elsődleges exportpiacaik (EU & USA) gyengélkednek. Az amerikai központi bank, a FED „hígítja” a dollárt, ezzel a(z USD-ben elszámolt) nyersanyagárak emelkedését okozva, ami inflációt okoz – (többek között) Kínában. De ennél bonyolultabb a kép. Az export nagyon stabil bevételt biztosít Kínának, de a kínai gazdaság nem csak exportra termelő gyáriparból és manufaktúrákból áll. A valódi GDP-növekedést, az éves 8-10%-os (mostanában inkább már csak 7-9%) expanziót az építőipar és az ingatlanfejlesztés adta. Az ingatlanszektor viszont egy olyan mohó szörnyeteggé vált, amit csak folyamatos hitelbővüléssel lehet etetni. A 2000-es években nagyon elszaladt a hitelezés, és az esztelen építkezés is. Kína = Dubai az n-edik hatványon.
„Kínában sok Görögország van.” – ezt Larry Lang, hongkongi tv-s személyiség, a Kínai Egyetem pénzügy professzora mondta, a tartományok eladósodottságára célozva. Miközben tudjuk, hogy a központi kínai kormányzat rengeteg devizatartalékkal rendelkezik (a gyengén rögzített árfolyamból származó külkereskedelmi többletüknek köszönhetően), és az az általános (téves) kép él Kínáról sokakban, mintha Kína valamilyen áttételes módon kihúzhatná a világgazdaságot a gödörből (mert sok pénzük van), valójában rendkívüli belső eladósodottsággal küzdenek a tartományi kormányzatok és a magánszektor szintjén is. Ez egy nagy ország, és bár nagyon centralizált, a tartományok messze vannak a központtól. Lehet, hogy a központ késve reagál bizonyos negatív tendenciákra. A központi kormányzat évtizedekkel ezelőtt „beprogramozta” a tartományokat: „GDP-növekedést, mindenáron”. Erre vannak beállva. A GDP-növekedés elérésének pedig a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módja az építkezés. Ahhoz pedig hitel kell.
Most már, hogy feszültségek vannak a rendszerben, a kormányzat visszafogná a „mindenáron való növekedést”, de sajnos a helyzet túljutott egy bizonyos ponton. A helyi érdek mindig az volt, hogy túlfeszítsék, túlpörgessék a növekedést, akár csalás árán is, a központi kontrollt kijátszva. A tartományi kormányzatok politikusai meggyőzték-megzsarolták-megvesztegették a helyi tartományi / állami bankokat, hogy mindig adjanak több hitelt, bőven többet annál, mint amennyi reálisan visszafizethető. Pontosabban visszafizethető lenne, ha kihúznánk az Excel-táblában a >10%-os növekedést végtelenített cellaszámra; ezzel csak annyi a probléma, hogy már <10% a növekedés... A gépezet viszont követeli magának a még több hitelt.
2010 óta a kínai jegybank több lépésben rekord magasra emelte a banki kötelező tartalékrátát, 21,5%-ra. Összehasonlításképpen: a magyarországi kötelező tartalékráta egy számjegyű. Ezzel nagyon lelassította a hitelezést, ami nem csak a tartományi szintű ingatlanfejlesztéseknek, de a magánembereknek és a vállalkozásoknak is nagy, és egyre csak növekvő pénzügyi nehézségeket okoz, de muszáj volt meglépni, mert annyira elszaladt az infláció. Ezen, és a kamatemelésen kívül más eszközük nem volt az inflációval szembeni küzdelemre (ezért volt az, hogy a kínai vezetés élesen támadta az amerikai jegybankot annak „easing” monetáris politikája miatt), viszont mostanra már látszanak a hitelstop („credit squeeze”) éles következményei is!
Azaz: egy olyan dilemmát kéne megoldaniuk, amire nincs jó megoldás. Ha visszafogják a hitelezést, lassul a gazdaság, a vállalkozások megfulladnak, az óriásprojektek leállnak, az ingatlanárak esnek. Ha nem fogják vissza a hitelezést, akkor őrülten elszaladó inflációval, zavargásokkal és éhséglázadásokkal kell számolniuk, valamint további eladósodással egy olyan országban, ahol már rég több hitelt vett fel szinte mindenki annál, mint amennyit kellett volna. A harmadik lehetőség pedig a két előbbi verzió legrosszabb elemeinek a kombinációja.
Az állami és tartományi bankok központilag, szinte gombnyomással vezérelt hitel-stopja egy olyan következménnyel is járt, hogy a folyamatban lévő építkezésekhez maguknak a tartományi kormányzatoknak, és kvázi-állami ingatlanfejlesztő cégeknek is az informális hitelcsatornákhoz kellett fordulniuk – az uzsorásokhoz. Viszont az ingatlan boom érezhető lassulása óvatosabbá teszi a pénzkölcsönzőket, és a kamatokat is emelik. Amikor azt érzékelik, hogy tetőztek az ingatlanárak, és rájönnek, hogy már eddig is túl sok hitelt helyeztek ki, a fedezetek értéke pedig csökkenni fog, leállítják a hitelkihelyezést. Minél többet emelkedtek valahol az ingatlanárak, annál nagyobb a visszaesés potenciális mértéke. Vencsouban például nagyon sokat emelkedtek az ingatlanárak néhány évtized alatt, még nagyobb mértékben nőttek, mint sok más „menő” kínai nagyvárosban. Kínában ma gyorsan történnek a dolgok. A gyárbezárások is egyik-napról a másikra történnek, és az ingatlanárak is viszonylag rövid idő alatt tudnak nagyon sokat zuhanni, mondjuk, 1 hónap alatt 10%-ot!