A dabasi lőtérre vezető úton derült ki a furcsaság, miután sofőrünk, Zoli lezavart egy párperces skeettörténettel és használati utasítással egybekötött gyorstalpalót. „Már az is hatalmas élmény egy teljesen kezdőnek, hogy valódi puskát foghat a kezébe, és ha netán eltalál néhány korongot, az nagyon be tudja lelkesíteni.” Vagyis, akár az első pózolós fotónál véget érhetne a cikk, és mehetnék haza meccset nézni, de nem gagyizunk.

Zoli szerint hiába uralja életünket az internet, magyarországi skeetpályát megtalálni rajta szinte lehetetlen. Legtöbbször különféle hotelek szolgáltatásaként van feltüntetve, jobban járunk, ha magánnyomozót fogadunk. Vagy mint én, ismerjük a megfelelő embereket, akik a Budapesthez közeli kisvárosban egy hideg, szeles, esős szombat délelőtt a világ- és Európa-bajnok Göbölös Ibolya vezetésével edzéssel egybekötött kis versenyt rendeznek. Én majd utánuk jövök, remélhetőleg addigra a közelben ténfergő lovakat elvezetik onnan, biztos, ami biztos.

Az időjárás a csodás környezetben fekvő, hangulatos lőtér ellenére kicsit lelohasztja a lelkesedésemet, nem úgy a versenyzőkét. Ők bizony szélviharban, szakadó esőben, negyvenfokos gatyarohasztó kánikulában vagy a januári zimankóban is zokszó nélkül ragadják meg a puskát.

A hétfős társaság az olimpiai skeet szabályai szerint kezdi el a viadalt, a rottét. Nyolc lőállás található, egy körben 25 korongot próbálnak eltalálni, amelyek kétoldalt a nagy és a kis toronyból repülnek ki bemondásos gombnyomásra vagy száznegyvennel.

Nagyjából félúton található egy cirkuszi oroszlánszelidítős karika, ahol egy időben találkozik két korong, már amikor egyszerre kettőt lőnek ki.

Eleve félelmetes látvány egy ilyen szörnyeteg, hát még a hangja! Nem csak a hidegtől remegek, hanem a ténytől is, hogy hamarosan el fogok sütni egyet (a lovak biztonságban vannak már). Kissé meglep a csend. Telefonok lenémítva, a másikhoz szinte alig szólnak a barátokból néhány perce versenytársakká lett Stüszi Vadászok. Nincsenek zrikák, egymás ugratása, vagy fikázása, sehol egy "Na mi van, vazze, több füled van, mint ahány korongot eltaláltál!" beszólás. Futballöltözőhöz szokott embernek szokatlan ez. Az első kör győztese 25-ből 19-et semmisített meg, kérdezem, hogy ugye ez szép eredmények számít? Csóválják a fejüket…

A debütálásom vészesen közeledik, gondoltam, addig kifaggatom Jegyzőkönyvvezető Mónit az első elsütés élményéről. „Akkorát szólt, úgy megijedtem, hogy sírva fakadtam…” Köszi. Kellett nekem kérdezősködni.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy kétszeres világbajnoktól kaphatok instrukciókat. Narancsos füldugóm nem túl partiképes látvány a fotókhoz, ezért Zolitól kölcsönkapom a fülvédőjét, ami csudaklassz, a saját hangomat sem hallom. Ibolya tanácsainak próbálok megfelelni, azaz a pofacsontomhoz nyomom a végét, behúzom a hasam (van mit), előredőlök, és próbálok a cső végén lévő kis piros pontra figyelni.

Elpróbáljuk a mozdulatokat néhányszor, attól félek, hogy az első dördülésnél akkorát esek hátra, mint a csaj a Kommandó-ban – amikor rakétavetővel szabadította ki Schwarzeneggert a rendőrautóból –, de ezt nem árulom el neki. Az első két bemondásra törött korongot lő ki a szerkezet, sebaj, ezt találatnak vesszük, haha.
Harmadik alkalommal végre meghúzhatom az elsütőbillentyűt (nem ravaszt!), de a korong sértetlenül repül tovább a röppályáján. Annyira nem is volt félelmetes, se hangos, picit lökte csak meg a vállam. A világbajnok szakmai utasításait betartva ötödik próbálkozásra számomra hihetetlen módon sikerül telibe találni egyet! Annyira meglepődök, hogy a csúcson szeretném abbahagyni, ám a többiek rábeszélnek a folytatásra. Jól tették, a következő háromból még egyet szétrobbantok. Már azt is bravúrként könyvelem el, hogy nem lőttem le senkit, nem beszélve a két találatról. Igaza volt Zolinak, a lelkesedésmérő barométer mindjárt kiakad!

Bár versenyt nem nagyon szoktak táplálkozással megszakítani, most a frissen érkezett finom babgulyás miatt kivételt tesz a csapat. Falatozás közben persze oldottabb a hangulat, mire az ízletes réteshez érünk, a kézremegésem is elmúlik. Ebédnél a csak három esztendeje  hobbiból lőni kezdett, a riói olimpiát(!) célba venni kívánó Istvántól megtudom, miféle mordályt tartottam néhány perccel ezelőtt a vállamon. Egy Browning típusú, elég öreg fegyvert, ami így is több százezer forintot ér. A komolyabbak, ahogy ő nevezi, milliónál is többe kerülhetnek, ráadásul tulajdonosa kívánsága szerint testre szabják, faragják, méretezik.

A fárasztó nap vidám eredményhirdetéssel ér véget, a dobogósok bonbont, jegyzőkönyvvezetők, fotósok, skeetszüzek csokit kapnak, plusz emlékbe két darab korongot, hogy otthon kitehessem a polcra, és megmutathassam a vendégeknek: én már lőttem szét ilyet!

A segítséget köszönjük a Dabasi Koronglőtérnek és minden résztvevőnek!

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: Pókember megnyugodhat – Ilyen falat mászni tériszonnyal

(Fotók: Török Péter)