Kezünkbe foghattuk, forgathattuk, nyomkodhattuk a Canon üdvöskéjeként bemutatott EOS R-t. Alaposabb elemzésünk következik.
A Canon nem kapkodta el a tükör nélkül is funkcionáló, puszta szórakozásnál többre szánt fényképezőgépeinek piacra dobását. Az, hogy az elmúlt években fúrtak, faragtak a fejlesztői laborokban, jól látható a MILC kategória piacra kerülésének tizedik évében.
Az EOS R újratoborozza azokat a veteránokat, akik a Canon és Nikon évtizedes párharcában, a nevető harmadik Sony idegenlégiójába igazoltak.
A Sony kínált ugyanis használható alternatívát a full frame, vagyis teljes, 35mm-es kisfilm méretű szenzorral ellátott, de tükör nélkül üzemelő, cserélhető objektíves fényképezőgépekre vágyók számára. A Canon érthető okokból nem szállt fel erre a vonatra, a professzionális felhasználói többségükben nem szívesen váltanak milliókért egy vadiúj rendszerre, az efféle vajúdás sokszor hosszas és nincs epidurális érzéstelenítő, ami enyhítene rajta.
A radikális változások, ahogyan az autópiacon is látható a hybrid, valamint az elektromos meghajtású járművek lassú előretörése, az első úttörők által elfogadott kompromisszumokkal együtt történik. A tükör nélküli, cserélhető objektíves gépek a bridge kamerák, hovatovább az okostelefonok előnyeit ígérik ötvözni a kiváló minőségű objektívek csodaszép rajzolatának előnyeivel. Kisebb méretű gépvázat, hatalmas, jól látható és könnyen használható érintőkijelzőket, de továbbra is a legjobb objektíveket gyúrják össze. Persze, mint mindennek, ennek is megvannak az árnyoldalai.
De vajon a 30 Megapixeles MILC gépet egy okostelefonra szerelt óriásobjektívtől tényleg csak az előlapi kamera hiánya választja el?
Ettől azért sokkal többről van szó. A Canon most másodszor is egy olyan drasztikus lépésre szánja el magát, ami stratégiai szempontból már harminc éve is nagyszerűen működött.
1987-ben döntött úgy a japán cég, hogy Electro-Optical System néven bevezeti az új bajonett csatlakozóját. Az EOS néven ismertté vált rendszer azóta is ragyogóan működik úgy, hogy a korábbi, mechanikus kapcsolat nincs többé a gépváz és az objektív között. Azonban, ha ’88-ban megkérdeztél egy “canonos” riportert, az egész biztosan a pokolba kívánta a szitut, hogy mostantól nem igazán fogja tudni a régi objektívparkját felhelyezni az új gépvázakra, csak az EF jelzésű, futurisztikus cuccokat.
Aztán 2001-ben, amikor a piacot megrengetve megjelent a 4,15 Megapixel felbontású Canon EOS 1D, az eső komoly digitális tükörreflexes, akkor Canon által elkötelezett riporterek simán felpattintották a professzionális digitális riportergépükre az addigra összevásárolt EF objektíveiket, miközben a versenytársak közül akadt, aki bajonett támogatás nélkül, szinte a nulláról kezdte a digitális korszakot.
Az APS-H méretű, professzionális célra szánt képérzékelők átmenetet képeztek az APS-C és a stúdiómunkákra szolgáló full frame szenzorok között, de az EOS 1 D-vel teljesen vállalható képkivágással folytatódhatott a munka az új, pixel alapú képvilágban.
Az APS-C szenzorméret megmaradt a hobbifotósok játékterének, a profik pedig a két nagyobb érzékelő közül válogathattak, annak megfelelően, hogy a pontosabb mérést, vagy a nagyobb sebességet részesítik-e előnyben.
Az APS-C érzékelők szabványánál érdemes megállnunk egy szóra. Az akkori pletykák szerint a filmes világ nagy gyártói, a FUJI, az AGFA, a KONICA és a KODAK lobbijának köszönhetően hozta volna el a hobbifotózás kánaánját az Advanced Photo System névre keresztelt új rendszer a negatívok és a hívóanyagok mennyiségén történő spórolás által, mivel az APS kisebb, 24mm-es átlójú filmkockáit legyártani és előhívni is nagyságrendekkel olcsóbb környezetkímélőbb lett volna, mint az akkori 35mm-eseket, a professzionális célokat kiszolgáló filmmérettel operálni a lakossági használatra szánt fényképezőgépek meglehetősen széles szegmensében pedig okafogyottá vált.
Örömmel tapsoltak az új szenzormérethez az objektívek független gyártói is, mivel a kisebb filmméret kevésbé igényel minőségi lencséket. Az objektívek optikai problémáinak java a képszéleken hangsúlyos, így ha sikerül a kép széleit megnyesni, akkor a meló neheze megúszva, win-win szituáció az optikai-fejlesztési és a vegyipari területek számára is.
Csakhogy, mire minden csillag együtt állt, berobbant a digitális fényképezőgép.
A Canon az EOS 300D képében dobta piacra az első elérhető árú, műanyagvázas tükörreflexes gépvázát, ami éppen ezt az új szabványt, a kompakt méretű filmkockát lemodellező képérzékelőt alkalmazva kezdte el megvetni a lábát a tükörreflexes digitális gépek talaján, ahol utódainak ma is előkelő helye van. Mindez már történelem, a Canon most megpróbál duplázni egyet a digitfotózás 2.0 harcmezején, az arcába kiáltva a konkurenciának:
“Letörtétek a tükrünköt, mi is letörjük a tükrötököt!”
Az, hogy az EOS R nem APS-C, hanem full frame szenzorral jelent meg, alighanem a digitális fényképezés újabb mérföldköve. Ez a szenzor ugyanis nem játék, ahogy az EOS R kiegészítőiként megjelenő objektívpark is tartalmaz olyan súlyos darabokat, mint a legendás EF 50mm F1.2 L USM újragondolt változata.
Alaposan átgondolt koncepcióként a közönség ölébe pottyantott Canon EOS R kiforrott, kidolgozott rendszernek mutatkozik, amivel jelenleg a legnagyobb baj, hogy a legtöbb profi fotográfus úgy viszonyul az új menürendszerekhez és kezelőszervekhez,
mint a rendőr az új cipőhöz: az első két nap inkább nem veszi fel, mert olyankor mindig szorít.
Igaz, a gép az ára ellenére nem a profik részére készült, az EOS R egy szándéknyilatkozat a Canon részéről: ami valahogy így hangzik: Mától minden másként lesz. Az újrakezdés jegyében kóstolgassátok a MILC ízét, mert akár tetszik, akár nem, a jövőben ez lesz a polcokon szemmagasságban.
Lássuk egy prekoncepciók nélküli tesztalany, Jaksa Bálint a roadster.hu fotósa élménybeszámolóját:
Nikonosként egyszerre volt érdekes és üdítő élmény a próba. "Születésem óta” Nikont használok, így idegenként fogtam kézbe a kicsikét, de hála a gyorsan kiismerhető menünek és a kezelő szerveknek, gyorsan megbarátkoztunk.
Első benyomásra kézbe fogva az EOS R-t egy nagyon jól összerakott, jól kiegyensúlyozott, jó anyagból készült gépet érez az ember és ez használat során sem változott. Nagyon jól működnek a gombok, az érintő képernyő, nem lötyög, nem feszes, nem lóg semmi és az 50mm-es obinak olyan finom a fókuszgyűrűje, hogy az már fájó.
Kezdjük is talán az egyik kedvencemmel, az objektíven található funkció gyűrűvel. Bármit megadnék érte ha mostantól alap elvárás lenne minden gyártó felé. Jelenleg a Nikon zászlóshajóját, egy D850-t használok legtöbbet a vázaim közül, amin az expo gomb mellett egy dedikált gombra csak át kell nyúljak és már váltható is az ISO érzékenysége, de ha mindez még kisebb átfogás nélkül és az expo gomb elhagyása nélkül is lehetne, az egy kicsivel közelebb hozná a Karácsonyt minden nap. Annyira természetessé válik a váltás, miközben jó esetben keveset kell változtatni, de mégis jó érzés, hogy adott szituációban a “szabad” kezünkkel villámgyorsan változtathatunk. Ettől nem lesz rosszabb a mostani gépem, de a Canon nálam nyert egy pontot. És persze sok egyéb funkció is váltható a gyűrűn, beállítás kérdése, kinek mi fekszik, mi az igénye.
Hogy hozzak egy kontrát is, a méretnél nálam megrezgett a léc, de ez talán ízlés, terület és prioritás kérdése, főleg ha valaki napi szinten munkaeszközként használja. Sokáig volt nagy riporter vázam, a kisvázas gépek mindegyikén kényelmesen fér el az összes ujjam, de szokatlan az érzés, hogy erről a tükörmentesről lelóg a kisujjam.
A kereső egy érdekes sztori volt. Gyönyörű képe van, gyorsan és minden késés nélkül reagál az elektronika, manuális fókusz állítás közben is szépen látsz mindent, azonban nagyon hiányzott, hogy a kijelzőt csak behajtani lehetett, nem tudtam kikapcsolni és hiába a keresőn keresztül néztem, ha hozzáért az arcom a lap felületéhez, azonnal elhúzta, változtatta, miközben ha ellenőrizni akarsz egy képet, akkor kijelző visszahajt és úgy látod nagyban. Oké, hogy a keresőn keresztül is megnézhető, a menü is állítható úgy, de mutass 3 embernek egyszerre egy képet a keresőn nézve :)
Érintő kijelző rocks! A mostani gépemnek is megvan ez a funkciója, de az EOS R-en valahogy azonnal ráállt a kezem és mintha egy telefont állítgattam volna, olyan természetességgel kezeltem a menüt görgetve, húzgálva. Nagyon jól működik, nem volt olyan, hogy félrenyomtam volna menüpontot és kényelmes a kezelése.
Az objektívekre kitérve kétféle volt ugye mindenkinél, mindkettőt próbálgattam, bár a 2 napon míg nálam volt, inkább a zoom lencse pörgött többet, jobban próbálható volt azáltal. De mindkettőre elmondható, hogy nagyon jól szuperáltak, szép képet adtak és elég gyorsak.
A súlya nagyon kellemes élményt nyújt. Ha csak lógott a kezemben is olyan volt, mintha alig lett volna valami a kezemben a DSLR-hez képest. Ahogy korábban írtam, a nap végén ennek lehetnek pozitív oldalai, de használat közben is kellemes ha jóval kisebb súllyal kell egyensúlyoznod.
Összességében tényleg egy nagyon jó gép, tele megannyi új innovációval, új ötletekkel, amik a következő, 2-es verzióra tökéletesednek, még mindig ott van bennem a kérdés, hogy a rengeteg új funkció behozása mellett miért vettek el annyi régi jól bevált lehetőséget, hogy akkor ki a fő célcsoport. Ehhez a kérdéshez talán megint csak több idő kéne, több teszt, több próba, hogy jobban kijöjjenek a lehetőségek amitől eldőlne ez a kérdés.
Az utómunka terén sajnos nem volt még módon kipróbálni, hogy mit bír, milyen a képe, mennyire húzható-boncolható a raw fájl, de révén az új technológiának, biztos vagyok benne, hogy nagyon kellemes élmény lett volna, mind az objektív képe és élessége terén. Remélem időközben kijött a camera plug-in és csekkolhatom a fájlokat, megszokásból azonnal átállítottam, hogy csak nyers képet lőjön, nem akartam tölteni a kártyát a jpeg-ekkel.
Az EOS R mozgófilmes képességeinek gyors vizsgálatára Benedikty Marcellt kértük fel, aki ezt mondta róla:
Az első dolog, ami – persze fotósként is – feltűnhet, hogy az EOS R pici és könnyű, de nem túl pici és nem túl könnyű. Pont annyival kompaktabb a nagy tesóknál, hogy még tökéletesen ki lehessen tartani kézből is egy hosszabb snittet. Régi „kenonos” felhasználóként előnyben vagyok a kezelőszervekkel kapcsolatban, de ha esetleg nem lennék, akkor is tökéletesen magamra tudom hangolni szinte az összes gombot, tárcsát… ééés a kis érintős csúszkát, ami a keresőtől jobbra található és nagy segítség forgatásnál.
Szinte bármi és bárhogyan programozható erre a kis területre (is), ami jobb hüvelykujjal tökéletesen és kényelmesen kezelhető. Én az ISO érzékenységet állítottam be, folyamatos felvétel közben pillanatok alatt lehet átállni napsütéses és árnyékos helyszínek között. 12800-on még gond nélkül lehet vele dolgozni. És ha már a tökéletes elérésnél tartunk, felvétel közben az AF-ON gomb viszont csak komoly kosárlabdás sérülés következtében deformálódott jobb hüvelykujjal nyomkodható kényelmesen.
Az érintőképernyő tök jó és kötelező feature már, viszont az EOS R-ben mintha lassú lenne picit. A képek visszanézésénél és az autofókusz állításánál visszajött a Samsung Galaxy S2 érzésem jó pár évvel ez előttről. Amikor elhúzom az ujjamat mondjuk jobbra a képen, elemelem a kezem, majd szépen végignézem, ahogy a véghezvitt lapozás egy másodperccel később meg is történik.
De az érintőképernyőt igazából az auto focus miatt akartam említeni. A legbiztosabb működés a single point focus és arcfelismerés kombó. Így tökéletesen teszi a dolgát. Nem mondom, hogy az összes beállítást volt időm kipróbálni, de egy-két helyzetben – például ha több arc volt a képben mélységben, vagy akár egy sem – meglepett, ahogy kicsit idegesen keresgél valamit, amire élességet állíthat. Viszont az említett módban nem lehetett zavarba hozni. Felvétel közben is nagyon szépen és finoman élezett át, illetve mozgásnál is nagyon szépen hozta a témát 90%-ban élesen.
Stabilizátora csak digitális, beépített nincs. Szépen teszi a dolgát, semmi extra, csodát nem kell várni tőle. Erős stabilizálásnál durvát croppol a képen, ahogy egyébként 4K-ban is (1,7x), de a gimbalok korában nem is érdemes erre a funkcióra építeni. És persze valamit hagyni kell az EOS R Mark II-nek is majd. Mondjuk a 60fps 4K-t kérjük legközelebb még.
Megismételhetetlen jelenetekre a single card slot miatt necces lehet egyeseknek, de werkre, vlogra, szelfire és run&gunra király választás. Az 5D Mark IV-nek nem kell félnie, de kiegészítő kamerának abszolút vinném.