A legenda szerint a tervezője egy szalvétára vázolta fel, és a zseniális konstrukciójú kisautó több évtizedes pályafutását versenysikerek övezték, miközben örök kedvencünkké vált. 60 éve mutatkozott be a Mini.
1959. augusztus 26-án mutatta be a British Motor Corporation a forradalminak szánt kisautóját Austin Seven és Morris Mini Minor néven, és később még több márka alatt is forgalmazták, de mindenki csak Miniként ismeri. A történetét a szuezi olajválság indította el, amikor az üzemanyagok ára az egekbe szökött, és szükség volt egy olcsó, takarékos kisautóra. A Mini azonban
jóval több lett gazdaságos népautónál, a stílusa soha nem ment ki a divatból, még az utódjául tervezett típusokat is túlélte,
egészen az ezredfordulóig gyártották. 41 év alatt több mint 5 387 000 példány készült belőle, a már a BMW által tervezett modern változata pedig sikerrel vitte tovább a márka lezserségét és a vezetési élményét.
Ritkán látott képekkel elevenítjük fel a Mini történetét.
Az Austin mérnökét, Alec Issigonist kérték meg, hogy tervezzen egy olyan takarékos kisautót, amit olcsón lehet gyártani, nem hosszabb három méternél, de négy személynek és csomagjaiknak is elegendő helyet nyújt.
Issigonis nem mindig az íróasztalánál dolgozott, mindig magával hordta a noteszét, de ha abban nem volt hely, akkor éttermi szalvétákra és étlapokra is rajzolt.
A Mini egyik legendája szerint a kisautó első koncepcióját is egy szalvétára vázolta fel.
Nem a Mini volt az első fronthajtású autó, de helytakarékossági okokból mégsem a Fiat 500-as receptjét követték, a motort az autó orrában, keresztben helyezték el.
A 3,05 méteres Miniben az utasok és csomagok számára rendelkezésre álló hely az alapterület 80 százalékát tette ki.
Issigonis elvitte egy körre a cég vezetőjét, aki le volt nyűgözve a Mini fürgeségétől és útfekvésétől, és azonnal engedélyt adott a szériagyártásra.
A 150 km/órás végsebességét azonban túl soknak tartották, ezért 848 köbcentis motorral adták gyártásba, ami 34 lóerővel még mindig nagyon fürgén vitte a kisautót.
A Mini olyan apró volt, hogy 10 colos kerekeihez a Dunlopnak speciális abroncsot kellett készítenie.
A csomagtartója 195 literes, és a fedelének lenyitásával hosszabb tárgyak szállítására is alkalmassá vált, ilyenkor a rendszámtáblát le lehetett hajtani, hogy látható maradjon.
Az évek során számtalan változatban készült a Mini,
ilyen volt az 1960-ban bemutatott Van, aminek a karosszériáját 25 centivel, a tengelytávját pedig 10 centivel növelték meg. A 250 kilogrammos teherbírású furgon a nyolcvanas évekig készült a pick-up változattal együtt.
A furgon adta az alapját a kombinak, amit Austin Seven Countryman és Morris Mini Traveller néven gyártottak, eleinte pácolt fából készült díszborítással.
A konzervatív vevőknek lépcsős hátú változatot készítettek klasszikus hűtőmaszkkal, Wolseley Hornet és Riley Elf néven.
John Coopernek a Mini bemutatásakor sikeres Formula–1-es csapata volt, Jack Brabhammel kétszer nyerték meg a világbajnokságot.
A csapatfőnök reklámcélból kapott egy Minit, és annyira megtetszett neki a fordulékony és fürge kisautó, hogy versenyautó-változatot épített belőle.
Cooper a motort 997 köbcentisre növelte, amivel 55 lóerős teljesítményt ért el, a váltó áttételeit rövidebbre vette, és előre tárcsafékeket szerelt fel.
1963-ban jelent meg a Cooper S kivitel, aminek 1071 köbcentis motorja 70 lóerős volt, és 150 km/órával repeszthetett.
1962-ben Rauno Aaltonen vezette vele a Monte-Carlo-ralit, de három kilométerre a céltól felborult, a következő évben azonban a harmadik helyre hozta be a Minit.
1964-ben Paddy Hopkirk, 1965-ben pedig Timo Mäkinen az abszolút győzelmet is megszerezte a jóval erősebb autók előtt.
A legsikeresebb az 1966-os Monte-Carlo-rali volt, ahol a Mini hármas győzelmet aratott,
ezt később a fényszórók szabálytalanságára hivatkozva törölték. Több pilóta, köztük Niki Lauda, Graham Hill, Jackie Stewart, John Surtees, Jochen Rindt és James Hunt is ilyen kocsival kezdte a karrierjét.
Az eredeti Minin minden évben fejlesztettek valamit,
például 1969-ben az ajtózsanérok belülre kerültek, és lehúzhatóak lettek az ablakok, 1974-től szériafelszerelés lett a fűtés, két évvel később a radiál abroncs, a vészvillogó és a tolatólámpa is, a motor ekkortól 998 köbcentis.
Az évek során többször is megkísérelték a Mini leváltását, sikertelenül.
Issigonis már nyolc évvel az eredeti után teljesen új autót tervezett, de ezt elvetették. 1969-ben a Mini önálló márkanévvé vált, és megtartotta az eredeti stílusát, a szögletes orrú Clubman csak a nyolcvanas évekig készült.
1980-ban mutatták be az Austin Metrót, amit a Mini utódjának szántak, de a gyártás leállítása helyett inkább az eredetit modernizálták,
12 colos kerekekkel és tárcsafékekkel, fejtámlákkal és hátsó övekkel, valamint szervofékkel. A kilencvenes években injektoros motor, katalizátor és légzsák jelent meg benne.
A Mini a nehéz pénzügyi helyzetbe került Roverrel együtt a BMW birtokába került, ahol 1994-ben döntöttek egy új modell fejlesztéséről.
1997-ben mutatták be azt a koncepciót, ami már magán hordozott valamit a modern utód stílusából,
de az ACV30 formája még sokat változott a szériagyártásig.
(Képek: Getty Images, MINI)