Sokan nem is gondolnák, hogy az Alfa Romeo valaha készült egyik legsikeresebb autója nem a Giulia vagy a Giulietta, hanem a nyolcvanas évek kompakt autója, a 33-as, amiből csaknem egymillió példányt gyártottak. 967 654 darabot egészen pontosan, és csak az elődje, a hetvenes évek elején bemutatott Alfasud lehetett népszerűbb nála, de annak eladásai csak az alapjára épülő Sprint kupéval együtt haladták meg az egymilliót.

Csak az 1971-ben bemutatott Alfasud számított sikeresebbnek az Alfa Romeo történetében

Minden idők egyik leggyönyörűbb Alfa Romeója, a legendás Tipo 33 adta kölcsön a nevét

Az Alfa Romeo nevéről talán nem a 33-as jut eszedbe, pedig ennek a típusnak is nagy szerepe volt abban, hogy tovább erősödjön a márka sportos imázsa. Nem gondolnánk veterán autónak sem, pedig 1983-ban mutatták be, azaz immár több mint negyven évvel ezelőtt. Ugyanott gyártották, ahol elődjét, Olaszország déli részén, de a 33-ast már nem nézték le érte, és bár nem volt minden problémától mentes típus, ez nem gátolta meg a sikerekben.

Legendás néven

Már a nevével is egy legendát idéz meg a 33-as, amit az Alfa Romeo legendás versenyautója után kereszteltek el. Míg az Alfasud formáját Giorgetto Giugiaro tervezte, addig a 33-as vonalai az Alfa Romeo saját formatervező stúdiójában készültek, Ermanno Cressoni vezetésével, aki a 75-öst is tervezte. Igazi nyolcvanas évekbeli forma, határozott, éles vonalvezetésével és sportos lépcsőben végződő magas hátsójával mindenben megfelel a korabeli divatnak.

Műszaki téren az Alfasud koncepcióját gondolták tovább, hiszen már az is elsőkerék-hajtású volt, boxermotorral.

1983-ban háromféle erőforrással lehetett kapni a 33-ast. Az alapmodellt 1,2 literes, 68 lóerős motor hajtotta, de elterjedtebb lett az 1,3 literes, 79 lóerős változat, míg a legkedveltebb az Alfasud Super motorjával szerelt 1,5 literes, 85 lóerős modell volt, aminek a végsebessége elérte a 171 km/órát.

A legvagányabb 33-asnak akkoriban az arany négylevelű lóherével ékesített, elegáns Quadrifoglio Oro számított, amit az ezüstszürke hűtőmaszkjáról és a kétszínű karosszériájáról lehetett felismerni. A belső terében a fakarimájú kormánykerék és a bőrhatású puha kárpit teremtette meg a hangulatot, a felszereltségéhez az akkoriban rendkívül menő fedélzeti számítógép, fényszórómosó berendezés és bronzra színezett üvegek tartoztak.

Összkerekes és kombi

A következő években tovább bővült a 33-as kínálata a kombival és az összkerékhajtású változattal. Az utóbbit előre jelezte, amikor 1982-ben a Pininfarina egy összkerekes Alfasud prototípusával állt elő, majd 1983-ban a frankfurti autószalonon mutatták be a 33 4x4-et, amit a Pininfarina grugliascói gyárában gyártottak. A motorja alapesetben az első kerekeket hajtotta, a hátsó kerekek hajtását a váltókarnál lévő karral lehetett kapcsolni.

Az összkerékhajtású 33-ashoz készült gyári fotó elég erősre sikerült

Fél évvel később, 1984-ben a genfi autószalonon jelent meg a kombi, amit eleinte 33 Giardinetta néven árultak,

és a pályafutása vége felé nevezték át Sportwagonra. Az Alfa Romeo ezzel a modellel vetette meg igazán a lábát a kompakt kombik közt, a karosszéria formája a Pininfarinát dicséri, és a gyártását is a grugliascói gyárban végezték. 1984-ben jött ki az új sportmodell, a Quadrifoglio Verde is, amiben az 1,5 literes motor 105 lóerőre volt képes.

A nyolcvanas évek derekán többször is átdolgozták a 33-ast, ami új hűtőmaszkot, küszöböket és borostyánsárga helyett áttetsző indexburákat kapott, viszont a kétszínű fényezés már nem volt elérhető hozzá. Újdonság volt a Turismo Internazionale után TI névre keresztelt felszereltség, míg a Quadrifoglio Verde egy újonnan fejlesztett 1,7 literes, 118 lóerős motort kapott, és egyes piacokon a VM-féle 1,8 literes, 73 lóerős turbódízellel is kínálták a 33-ast.

Második széria

1989-ben annyira alaposan felfrissítették a 33-ast, hogy azt gyakran második szériaként szokták említeni. A dizájnt az Alfa Romeo új stílusában, a 164-es mintájára dolgozták át, és mivel az első sorozatot sokat kritizálták a korróziója miatt, ekkor a 33-as is megkapta a 164-esen bevezetett galvanizált karosszériavédelmet, ami elejét vette a rozsdásodásnak. A motorkínálat újdonsága a 137 lóerősre izmosított 1,7-es volt, és a dízel már 84 lóerőre volt képes.

Hibrid is volt

Az Alfasuddal ellentétben a 33-asból sosem készült kupé, de született néhány érdekes prototípus. A Zagato tervezte a magas tetős Z33 Free Time koncepciót, ami az egyterűk előfutáraként mutatkozott be 1984-ben a genfi autószalonon, négy méternél rövidebb karosszériája és hatüléses utastere már a Multiplát előlegezte meg. Az Alfa Romeo három hibrid prototípust is épített az 1,5 literes kombiból, 16 lóerős elektromotorral, amivel öt kilométert tudott megtenni a benzinmotor nélkül.

A pályafutása elején még házon belüli konkurenciája is volt a 33-asnak, az Alfa Romeo és Nissan együttműködésével született Arna, amit szintén 1983-ban mutattak be, és a mérete is hasonló volt, de valójában egy alig módosított Nissannak számított, ezért csak négy évig készült, 53 ezer példányban. A sokkal sikeresebb 33-as egy korszak végét is jelentette: 1994-ben jelent meg a típus utódja, és az Alfa 145 és 146-hoz már a Fiat Tipo adta az alapokat.

Ez is érdekelhet: