Az Alfa Romeo egyik legsikeresebb autója volt a 33-as, amiből csaknem egymillió példányt gyártottak, mára mégis alig maradt belőle. Az Alfasud utódja több újdonságot is hozott, és egyben egy korszak végét is jelentette.

Sokan nem is gondolnák, hogy az Alfa Romeo valaha készült egyik legsikeresebb autója nem a Giulia vagy a Giulietta, hanem a nyolcvanas évek kompakt autója, a 33-as, amiből csaknem egymillió példányt gyártottak. 967 654 darabot egészen pontosan, és csak az elődje, a hetvenes évek elején bemutatott Alfasud lehetett népszerűbb nála, de annak eladásai csak az alapjára épülő Sprint kupéval együtt haladták meg az egymilliót.

Csak az 1971-ben bemutatott Alfasud számított sikeresebbnek az Alfa Romeo történetében
Minden idők egyik leggyönyörűbb Alfa Romeója, a legendás Tipo 33 adta kölcsön a nevét

Az Alfa Romeo nevéről talán nem a 33-as jut eszedbe, pedig ennek a típusnak is nagy szerepe volt abban, hogy tovább erősödjön a márka sportos imázsa. Nem gondolnánk veterán autónak sem, pedig 1983-ban mutatták be, azaz immár több mint negyven évvel ezelőtt. Ugyanott gyártották, ahol elődjét, Olaszország déli részén, de a 33-ast már nem nézték le érte, és bár nem volt minden problémától mentes típus, ez nem gátolta meg a sikerekben.

Legendás néven

Már a nevével is egy legendát idéz meg a 33-as, amit az Alfa Romeo legendás versenyautója után kereszteltek el. Míg az Alfasud formáját Giorgetto Giugiaro tervezte, addig a 33-as vonalai az Alfa Romeo saját formatervező stúdiójában készültek, Ermanno Cressoni vezetésével, aki a 75-öst is tervezte. Igazi nyolcvanas évekbeli forma, határozott, éles vonalvezetésével és sportos lépcsőben végződő magas hátsójával mindenben megfelel a korabeli divatnak.

Műszaki téren az Alfasud koncepcióját gondolták tovább, hiszen már az is elsőkerék-hajtású volt, boxermotorral.

1983-ban háromféle erőforrással lehetett kapni a 33-ast. Az alapmodellt 1,2 literes, 68 lóerős motor hajtotta, de elterjedtebb lett az 1,3 literes, 79 lóerős változat, míg a legkedveltebb az Alfasud Super motorjával szerelt 1,5 literes, 85 lóerős modell volt, aminek a végsebessége elérte a 171 km/órát.

A legvagányabb 33-asnak akkoriban az arany négylevelű lóherével ékesített, elegáns Quadrifoglio Oro számított, amit az ezüstszürke hűtőmaszkjáról és a kétszínű karosszériájáról lehetett felismerni. A belső terében a fakarimájú kormánykerék és a bőrhatású puha kárpit teremtette meg a hangulatot, a felszereltségéhez az akkoriban rendkívül menő fedélzeti számítógép, fényszórómosó berendezés és bronzra színezett üvegek tartoztak.

Összkerekes és kombi

A következő években tovább bővült a 33-as kínálata a kombival és az összkerékhajtású változattal. Az utóbbit előre jelezte, amikor 1982-ben a Pininfarina egy összkerekes Alfasud prototípusával állt elő, majd 1983-ban a frankfurti autószalonon mutatták be a 33 4x4-et, amit a Pininfarina grugliascói gyárában gyártottak. A motorja alapesetben az első kerekeket hajtotta, a hátsó kerekek hajtását a váltókarnál lévő karral lehetett kapcsolni.

Az összkerékhajtású 33-ashoz készült gyári fotó elég erősre sikerült
Fél évvel később, 1984-ben a genfi autószalonon jelent meg a kombi, amit eleinte 33 Giardinetta néven árultak,

és a pályafutása vége felé nevezték át Sportwagonra. Az Alfa Romeo ezzel a modellel vetette meg igazán a lábát a kompakt kombik közt, a karosszéria formája a Pininfarinát dicséri, és a gyártását is a grugliascói gyárban végezték. 1984-ben jött ki az új sportmodell, a Quadrifoglio Verde is, amiben az 1,5 literes motor 105 lóerőre volt képes.

A nyolcvanas évek derekán többször is átdolgozták a 33-ast, ami új hűtőmaszkot, küszöböket és borostyánsárga helyett áttetsző indexburákat kapott, viszont a kétszínű fényezés már nem volt elérhető hozzá. Újdonság volt a Turismo Internazionale után TI névre keresztelt felszereltség, míg a Quadrifoglio Verde egy újonnan fejlesztett 1,7 literes, 118 lóerős motort kapott, és egyes piacokon a VM-féle 1,8 literes, 73 lóerős turbódízellel is kínálták a 33-ast.

Második széria

1989-ben annyira alaposan felfrissítették a 33-ast, hogy azt gyakran második szériaként szokták említeni. A dizájnt az Alfa Romeo új stílusában, a 164-es mintájára dolgozták át, és mivel az első sorozatot sokat kritizálták a korróziója miatt, ekkor a 33-as is megkapta a 164-esen bevezetett galvanizált karosszériavédelmet, ami elejét vette a rozsdásodásnak. A motorkínálat újdonsága a 137 lóerősre izmosított 1,7-es volt, és a dízel már 84 lóerőre volt képes.

Hibrid is volt

Az Alfasuddal ellentétben a 33-asból sosem készült kupé, de született néhány érdekes prototípus. A Zagato tervezte a magas tetős Z33 Free Time koncepciót, ami az egyterűk előfutáraként mutatkozott be 1984-ben a genfi autószalonon, négy méternél rövidebb karosszériája és hatüléses utastere már a Multiplát előlegezte meg. Az Alfa Romeo három hibrid prototípust is épített az 1,5 literes kombiból, 16 lóerős elektromotorral, amivel öt kilométert tudott megtenni a benzinmotor nélkül.

A pályafutása elején még házon belüli konkurenciája is volt a 33-asnak, az Alfa Romeo és Nissan együttműködésével született Arna, amit szintén 1983-ban mutattak be, és a mérete is hasonló volt, de valójában egy alig módosított Nissannak számított, ezért csak négy évig készült, 53 ezer példányban. A sokkal sikeresebb 33-as egy korszak végét is jelentette: 1994-ben jelent meg a típus utódja, és az Alfa 145 és 146-hoz már a Fiat Tipo adta az alapokat.

Ez is érdekelhet:

Az Alfa Romeónak már a nyolcvanas években volt egyterűje

A Zagato tervezte, de nem került gyártásba, talán nem is baj.

A nép Ferrarija – Fiat Coupé

Amikor Chris Bangle legyőzte a Pininfarinát, akkor született meg a Fiat Coupé.

Hatvanéves az Alfa Romeo sportlimuzinja – a Giulia-sztori

1962-ben jelent meg, a kor legáramvonalasabb autója volt a Giulia.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Még a végén tényleg lesz F1-es ülése Mick Schumachernek 2025-re

Tartalomhoz a forma – Peugeot E-3008-teszt

Másképp különleges a megújult Citroën C4 és C4 X

További cikkeink a témában