Drive To Survive címmel került fel Netflixre a sorozat, ami tíz darab 30-40 perces epizódban foglalja össze a 2018-as Forma–1-es szezont. Mivel két élcsapat, a Ferrari és a Mercedes nem egyezett bele, hogy náluk is forgassanak a kulisszák mögött, ezért a közép- és kiscsapatokra kerülhetett a fókusz. Ami részben nagyon jó volt, ugyanakkor jó lett volna bekukkantani Vettel magánéletébe, vagy hogy mondjuk Hamilton milyen, amikor nem full profi módon áll ki a kamerák elé.

A Drive To Survive célja egyértelműen az volt, hogy népszerűsítsék a sportot, ami egyelőre nem igazán találta meg a válaszokat a korunk kihívásaira, ezért nézőközönségének az átlagéletkora folyamatosan emelkedik. Ami egy ideig nyilván egy fizetőképes közönséget jelent, a későbbiekre azonban nem sok jóval kecsegtet. Anélkül, hogy komolyabbakat spoilereznénk, összefoglaljuk, hogy mi az, amit a Forma–1 megtanulhatna a Netflix sorozatából, mert sokszor azt éreztük, hogy bárcsak a versenyhétvégéken is így lenne.

Egyenes beszéd

A sorozat abszolút erőssége, hogy sikerült túllépnie a Forma–1-es interjúk teljesen idegennek ható, előírásszerű megnyilvánulásain. Néhány esetet leszámítva, eddig ugye mindig az volt, hogy ütközés után elmesélték, hogy leültek megbeszéltek mindent, léphetünk tovább, és amúgy is együtt nyerünk, együtt vesztünk. Mindent megteszünk, hogy a lehető legjobb eredményt érjük el, meglátjuk ez mire lesz jó... Nagyon elég volt ebből. A pilóták és a csapatfőnökök végre őszintén vallottak a kudarcaikról és ellenségeskedéseikről. Végre nemcsak a csapatrádiós anyázások jutottak el hozzánk, hanem az is, ahogy például Günther Steiner csodásan szemét trollkodásokat eresztett meg Romain Grosjean felé, amikor az nem hozta a pontokat.

Mikrosztorik kiemelése

Szintén nagyon király volt, hogy a készítők kábé vállrántással elintézték, hogy nincs Ferrari és nincs Merci. Helyette jobbnál jobb sztorikat emeltek ki. A szezon hőse így nem Hamilton lett, hanem a csapatváltással kacérkodó Ricciardo. Ahogy jó ötlet volt párhuzamosan bemutatni, a pénzével legjobban és legrosszabbul gazdálkodó csapatot, a félúton Racing Pointtá átváltozó Force Indiát és a McLarent.

És bátran sarkítani is mertek, az Ocon–Perez dilemmában egyértelműen előbbivel szimpatizáltak. A Renault–Haas versenyben pedig azt elfelejtették még csak megemlíteni is, hogy a nagy múltú európai csapattal a negyedik helyért harcoló újonc amerikaiak olyan technikai támogatást kapnak a Ferraritól, hogy azon több más csapat is fel volt háborodva, mondván, sportszerűtlen.

A lényeg, hogy szerintem, ha már úgyis 21 futam van és 20 pilóta, akkor akár mindegyik futam közvetítésénél lehetne egy versenyző, akit a többieknél sokkal több figyelmet kaphatna. Vagy akár az aktualitások mentén is ki lehetne választani valami forró párharcot. És akkor nem kéne azt mondjuk, hogy unalmas a Forma–1, ha valaki rajt-cél győzelmet arat.

Még több kamera, még több mikrofon

Az egész filmsorozat folyamán az volt az érzése az embernek, hogy a Netflix dupla annyi kamerával dolgozott, mint a Forma–1 stábja. Főleg a felturbózott hanghatásoknak köszönhetően sokkal drámaibb tudott lenni egy-egy becsapódás, mint a közvetítések alkalmával. A Forma–1 az utóbbi években nagyot fejlődött ebből a szempontból, de a Drive To Survive megmutatta, hogy lehet ezt még a mostaninál sokkal látványosabban prezentálni.

Tessék hát csurig pakolni az autókat mini kamerákkal és mikrofonokkal, hogy úgy érezzük a képernyő előtt, mintha az arcunkban folyna a hajsza.

Ízelítőnek még elmondom a két kedvenc részem!

1. A sorozat legjobb része egyértelműen Romain Grosjean és csapatfőnöke, Günther Steiner viszonya. Romain Grosjean a közvetítéseken keresztül nem tűnt túl szimpatikus figurának. Viszont ahogy közelről látjuk, ahogy lelkileg összeomlik attól, hogy nem tud pontot szerezni, miközben csapattársa simán hozza a kötelezőt, az már magában is szívszorító. Ezt pedig négyzetre emelik Steiner pompásan szemét oltásai.
2. Charles Leclerc portréja. Akinek sok volt Verstappen nagyarcúsága, annak itt ez a szerény monacói srác új kedvencnek, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyi mindent köszönhet a nemrég elhunyt apjának és a szintén pár éve végzetes balesetet szenvedő keresztapjának, Jules Bianchinak. Ha bejön a Ferrari és Lecrerc közös sztorija, akkor nagyon sokan vissza fognak térni a Drive To Survive-ban bemutatott emberközeli portréjához.

És az is legyen itt, hogy mi az, ami fájóan kimaradt az egészből: Brandon Hartley

Ugyan Hartley a szürke teljesítményével nem sok maradandót hagyott a Forma–1-ben, ugyanakkor a teljes életsztorija egy plusz üde színfolt lehetett volna a sorozatban: az ember, akinek, ha késve is, de egy évre megadatott a Forma–1-ben szerepelnie. Azért mondom ezt, mert néhány hete egy nagyon szép búcsúlevelet írt arról Hartley, hogy milyen volt ennek az egésznek a részesének lennie.