Teljesen új alapokra kellett helyezni az autóversenyzést az 1955-ös Le Mans-i 24 órás futamon történt tragédia miatt, mely után a Mercedes évtizedekre felhagyott a műfajjal. A katasztrófát több tényező okozta, amik között az elavult pálya és a korszak hanyag biztonsági előírásai, valamint a különböző erejű és felépítésű versenyautók is szerepet játszottak.

Több mint nyolcvan ember vesztette életét és százhúszan sérültek meg akkor Le Mans-ban.

Későbbi vizsgálatok alapján a baleset okozója a Mercedesszel versenyző Pierre Levegh volt, a közvetlen érintettek között pedig ott volt Juan Manuel Fangio is, valamint egy jaguaros és egy Austin-Healey-vel induló pilóta.

Ezt követően a franciák egészen addig tiltották a versenyeket, amíg nem tették megfelelően biztonságossá a pályát, ezért Le Mans-ban hatalmas munkálatoknak láttak neki. Megváltoztak a műszaki feltételek is, korlátozták az autók lökettérfogatát és nagy szerepet kapott a biztonság.

1957-ben jelent meg a Ferrari 250 Testa Rossa, mely a leghíresebb versenyeken aratott. Sorra hozta a bajnoki címeket a világ minden tájáról, mint az ezer kilométeres verseny Buenos Airesben vagy a 12 órás futam Sebringben. Nyert az újjá varázsolt Le Mans-i pályán és a szicíliai Targa Florión is.

Ezek a sikerek csak megalapozták a 250-es sorozat legendáját, ami a világ egyik legértékesebb autójává tette.

Már fénykorában is nagyon hangosan üvöltötte a Gioacchino Colombo tervezte V12-es motor a versenysikereket, ezért sokan szerettek volna az utcán is 250-est használni. 1957-ben a kaliforniai importőr és lelkes pilóta, John von Neumann egy kétüléses, nyitható tetejű sportautó ötletét vázolta fel, amivel hétköznap a Hollywood Boulevard-on lehet méltóságteljesen vonulni, hétvégén pedig az állam különböző versenypályáin lehet meghajtani az autót.

Hasonló modell a 250 GT Cabriolet, de ennél sportosabb autóra volt szükség, mely a Tour de France Berlinetta alvázára épül. A 2600 milliméteres tengelytávú alapokra pedig Sergio Scaglietti rajzolt dinamizmust és eleganciát sugárzó karosszériát.

Luigi Chinetti, a hivatalos amerikai importőr meglátta a fantáziát von Neumann felvetésében, aminek eredménye a 250 GT California Spider lett.

Minden a tervek szerint alakult, aminek megfelelően a California ötven példánya még hosszú tengelytávú. Finoman emelkednek ki a karosszéria vonalából a sárvédőívek, a csónakszerű sziluettet króm szélvédőkeret egészíti ki. Az autó orrán a Ferrari jellegzetességének számító tojástartó rácsozású hűtőmaszk és burkolt fényszórók vannak.

Teste acélból készült, a gépháztető és az ajtók pedig alumíniumból. Gyönyörű, szárnyas központi anyával rögzített, fűzött küllős kerekeken gurul. Az ötven LWB California Spider és a harminc acélkarosszériás autó közül ez a bordó Ferrari a tizenhetedik.

Összeszerelését 1959 januárjában fejezték be, majd februárban indult a genovai kikötőből New Yorkba az SS Augustus fedélzetén. Az autó dokumentációja a mai napig nagyon részletes, még az eredeti, rendkívül ritka, vágatlan fóliás építési lapok és a fuvarlevél, valamint az autó első számlája is megvan. Mellékletként pedig ott az SCI magazin (későbbi Car and Driver) 1959 szeptemberéből származó száma és a Ferrari Classiche vörös könyve.

Versenyzésre felkészített 3,0 literes, V12-es motor van a gépháztető alatt, melyet többek között agresszívabb vezérműtengelyekkel szereltek.

Eredetileg Blu Genziana nevű élénk kék színben és bézs Connolly bőrkárpittal rendelték meg, az utastérben Nardi fakormánnyal és mérföldes Borletti műszerekkel. Még a 60-as évek közepén fényezték borvörös színűre.

Első tulajdonosa egy gombgyáros fia volt, aki 18 évesen markolhatott rá az olasz sportautó fakormányára. A Scarsdale-ből származó ifjú Harvey Schur a világ királyának érezte magát, sokszor hangosan sikoltozva taposta le a 250 GT gázpedálját és a helyi gyorsulási versenyeken keresett kihívókat magának.

Végül 1960 elején adta vissza a Ferrarit Luigi Chinetti kereskedésének, akik Alan Newmannek adták el az autót. A levelezésekből az is kiderül, hogy Newman a 12 órás sebringi versenyen szerette volna használni az autót. Ezt követően egymásnak adták a lelkes gyűjtők és a sokszorosan megtérülő befektetésben reménykedő tulajdonosok a Ferrari kulcsát.

Mostanra az autó átfogó restaurálás után jobb állapotban van, mint valaha. A tízmillió dolláros veterán pedig nemcsak a Ferrarik között számít Szent Grálnak, hanem az autózás világának is egy csodás ékköve.

Ez is érdekelhet: