Alain Prost versenyzői karrierje éppen úgy indult, mint a legtöbb pilótáé, tehát egy családi nyaraláson megejtett gokartozás alkalmával figyeltek fel a tehetségére. Huszonnégy évesen csatlakozott a Forma–1 mezőnyéhez, ahol aztán a 80-as évek végére a legsikeresebb versenyzővé vált, ami egyenes út volt a Ferrari F40-es birtoklásáig.

1989-ben Prost a McLarennel megszerezte a harmadik világbajnoki címét.

Karrierje során több mint száz alkalommal állt a dobogón és ennek nagyjából felében az első helyet szerezte meg, mindezt olyan vetélytársakkal szemben, mint a legendás Ayrton Senna, vagy Nelson Piquet és Nigel Mansell. Megjárta a Renault gyári csapatát és a McLarennél is versenyzett, karrierjét pedig a Willamsnél fejezte be. A Gerhard Bergert leváltó pilóta volt az első, aki Enzo Ferrari halála után írt alá az olasz istállóhoz. Végül azonban Alain Prost egyetlen szezon és a csapat nyilvános kritizálása után távozott.

Mielőtt azonban vége szakadt volna a jó kapcsolatnak, a Ferrari olyan cégautót biztosított Prostnak, ami még ma is hatalmas durranás. 1989 végén készült el a piros színű Ferrari F40-es, melyet Alain Prost átvett a gyártótól, és 1990 februárjában Franciaországban regisztrálták.

Prost bevallása szerint azonban nem használta az autót, és rövid időn belül túl is adott rajta.

Több más modell volt már Graham de Zille birtokában, de az F40-es nála is kitörölhetetlen emlék, hiszen az ikonikus autó birtoklása már megjelenése után néhány évvel is nagy számnak számított. Mielőtt átvette volna az autót, Alain Prost aláírta a karosszériát. A szignózott elemet fólia védi, ezért a mai napig látható a négyszeres világbajnok aláírása. Miután az Egyesült Királyságban regisztrálták a Ferrarit, de Zille kérésére az órákat mérföldesre cserélték.

1997 áprilisában jelent meg a vállalat ötvenedik évfordulóját ünneplő Motor Sport magazin, melyben szerepelt a Ferrari F40-es. Egy összehasonlító tesztben a Ferrari 288 GTO és az F50-es mellett bizonyította Andrew Frankelnek, hogy az F40 maga az ügyesen irányított vadság művészete.

2016-ra már egyértelműen a ritkaságok életét élte, kevés kilométer pörgött bele, és megkapta a Ferrari Classiche tanúsítványt.

Nem maradtak el a karbantartások sem, az üzemanyagvezetékek cseréje miatt ezekkel 2028-ig egészen biztosan nem kell foglalkozni, de a jelenlegi tízéves gumik helyett is akad rá egy új szett. A tartozékok között ott a szervizkönyv és az autó orrába passzoló poggyász, valamint a szerszámkészlet. 2900 mérföld, tehát kevesebb mint 4700 kilométer van Prost egykori Ferrari F40-esében.

Rengeteg legenda kapcsolódik a Ferrari F40-eshez, mely kétségkívül a márka egyik legjellegzetesebb autója. A 90-es évek hajnalán még egészen mások voltak a szupersportautók is, mint mostanában. Amíg napjainkban a luxus dominál, addig az F40-es a lehető legpuritánabb autó. Ez volt az utolsó gép, amire maga Enzo Ferrari bólintott rá, és azon kevés utcai autók egyike, melyet sokak szerint igazán kedvelt.

Mert az F40-es minden porcikája olyan, mint egy versenyautó. Őszinte, egyszerű, értő kezek között pokoli gyors.

Utasterében nincsenek kijelzők, csak a legszükségesebb órák, de rádió és klíma sincsen. Az ablakot nem elektromosan, hanem tekerővel kell leengedni, kilincs helyett pedig egy bowdent kell meghúzni az ajtó nyitásához. A háromküllős kormánnyal szemben pirosan virító kagylóülés van, az utasnak is ilyenben kell rettegnie.

2,9 literes V8-as motorját két IHI turbófeltöltővel fújták meg, így több mint 470 lóerőt üvölt ki magából 7000-es fordulaton, maximális nyomatéka pedig 577 Nm 4000-nél. Ha a pilóta ügyesen tiporja le a pedált és játszik az ötfokozatú kézi váltóval, akkor az F40-es kevesebb mint 5 másodperc alatt gyorsul 100-ra, végsebessége pedig 320 km/óra feletti. Több mint 1300 darab Ferrari F40-es készült, melyek között Alain Prost autója az értékesebbek közé tartozik, egyes becslések szerint akár 3 millió eurót is megér.

Ez is érdekelhet: