Giorgetto Giugiaro tervezte, eredetileg a Lanciának, mégis a Fiat sikermodellje lett az Uno, amit éppen negyven éve a Kennedy űrközpontban mutattak be, majd szokatlanul hosszú ideig, 29 éven keresztül gyártották.
Negyven évvel ezelőtt, 1983. január 19-én a Kennedy űrközpontban leplezte le az Unót a Fiat, ahová külön az eseményre bérelt Boeing 747-essel szállították az újságírókat. Nem volt véletlen a nagy felhajtás, az újdonságnak ugyanis egyrészt az európai piac egyik legnépszerűbb autójának számító Fiat 127-es sikerét kellett felülmúlnia, másrészt igazi világautónak szánták.
A hetvenes évek elején bemutatott 127-est pedig nagyon eltalálta a Fiat, orrmotoros, fronthajtásos felépítésével és ferdehátú karosszériájával a kategória etalonja lett, ami a pályafutása vége felé is jól fogyott, de a leváltása éppen ezért nem ment könnyen. 1978-ban indult az utód fejlesztése, de eleinte egyik készülő terv sem nyerte el a Fiat vezetésének tetszését.
Lanciának született
Kevesen tudják, hogy az Uno, amit végül bemutattak, eredetileg Lanciaként született. 1979-ben Gian Paolo Rossignolo, a Lancia akkori vezére bízta meg az Italdesign stúdiót vezető Giorgetto Giugiarót, hogy tervezzen egy mini luxusautót. Csak az utóbbi években kerültek elő azok a fényképek, amelyeken az Uno prototípusa még Lancia-maszkkal látható.
Rossignolo azonban nem jött ki jól a Fiat vezetésével, és az év végén felmondott, a Lancia kisautójának projektje pedig, amit az Autobianchi A112 utódjának is szántak, végül a Fiatnál kötött ki. Giugiaro, aki az 1980-ban bemutatott Pandát is tervezte, a magas tetős felépítéssel a lehető legjobb térkínálatot hozta ki a 3,64 méter hosszú karosszériából.
Az már a szélcsatornás teszteken derült ki, hogy a 127-eséhez hasonló ferdehátú karosszériával szemben az Uno meredekhátú formájának még a légellenállása is jobb, a Cw-értéke 0,33. Az Uno belső tere is újszerűnek számított, ugyanis a legfőbb kezelőszerveket a műszeregység két oldalára rendezték, ezért a kormányoszlopra csak egyetlen bajuszkapcsoló került.
Az év autója lett
Olaszországban is látványos bemutatót szerveztek az Unónak, a római olimpiára épült stadionban egy tizenöt méter magas óriás Unót építettek fel, aminek az aljából gördültek elő az igazi autók. Az Uno pedig az autós újságírókat is lenyűgözte, 1984-ben megszerezte az európai év autója díjat, nem sokkal megelőzve a szinte egyszerre bemutatott Peugeot 205-öst.
A bevezetésekor háromféle motorral kínálta a Fiat, a 903 köbcentis, 45 lóerős mellett az 1,1 és 1,3 literes, 55 és 70 lóerős benzinesekkel, majd jött az 1,3 literes szívódízel is 45 lóerővel. A belépőmotort 1985-ben leváltotta a 999 köbcentis, modern FIRE motor, egy évvel később pedig megjelent a 70 lóerős turbódízel, ami megalapozta a Fiat dízel kisautóinak sikerét.
Sportváltozatot is készített az Unóból a Fiat, ez lett a Turbo i.e., amihez az 1,3 literes motort 105 lóerősre izmosították, ezzel nyolc másodperc alatt gyorsult százra, és 200 km/órás sebességet ért el. A kívül és belül is sportosabbra öltöztetett Uno Turbót olyan kisautók riválisának szánták, mint a Peugeot 205 GTi és a Renault 5 GT Turbo.
Brazil kapcsolat
Az Uno gyártása 1984-ben Brazíliában is elkezdődött, de ez a modell nem egyezett meg az olasz testvérével. Az alapját a 127-esnek a brazil piacra továbbfejlesztett változata, a Fiat 147-es adta, ezért ennek az Unónak előrefelé nyílt a motorházfedele, alá került a pótkerék, hátul pedig nagyobb benzintankkal és keresztben beépített laprugóval szerelték, a motorkínálata is eltérő volt.
A dél-amerikai Unónak további karosszériaváltozatai is születtek, és ezek már megjelentek az európai utakon is. A lépcsőshátú Premio és az Elba kombi előbb Fiat Duna és Duna Weekend néven, majd utóbbi a kilencvenes években a leszállóban lévő Innocenti márkanéven került forgalomba, míg a pick-up és a furgon Fiorino néven érkezett.
„Tipino”
Olaszországban már 1985-ben elkészült az egymilliomodik Uno, három évvel később már hárommilliónál is többet gyártottak, 1989-ben pedig a frankfurti autószalonon bemutatták a modellfrissített változatot. Az olaszok Tipinónak becézték, mert a külsejét az egy évvel előtte megjelent Tipóhoz igazították, amivel a légellenállási együtthatója 0,29-re csökkent.
A még a Ritmóból származó motorokat újakra cserélték, az 1,1 és 1,4 literes 57 és 72 lóerős volt, míg a Turbo teljesítményét 116 lóerőre növelték, ebből ötöt aztán elvitt a katalizátor. Az Uno olaszországi gyártása 1995 októberében fejeződött be, miután egy ideig párhuzamosan árulták az utódjaként bemutatott Puntóval, de a története ekkor még nem ért véget.
Hosszú karrier
Dél-Afrikában, Indiában, Marokkóban, Pakisztánban, Törökországban, rövid ideig még a Zastavánál is gyártották az Unót, de ennél is érdekesebb, hogy a kilencvenes évek derekán Polski Fiat üzemében is elindult a gyártása, ezt az autót szintén az Innocenti márkanév alatt az olasz piacon is forgalmazták egy pár évig.
Szinte hihetetlen, de az Uno túlélte az ezredfordulót, esztétikusnak már nem nevezhető ráncfelvarrásokkal egészen 2013-ig gyártásban tartották, a légzsák és blokkolásgátló hiánya miatt ekkor már a brazil piacon sem nem forgalmazhatták. A neve ekkor már Mille volt, az Unót ugyanis 2010-ben a Pandához hasonló kisautó kapta meg, ez azonban már egy másik történet.
Ez is érdekelhet: