Milyen lehet az az autó, amelyen márkajelzés nincs, típusjelzés alig, egy film címét viszont kívül-belül többször ráírják? Kipróbáltuk.

A filmszerepléseik okán kultikussá váló autók ma is nagy potenciált jelentenek a gyártóiknak, más kérdés, hogy felismerik-e ezt, és élnek-e vele. Itthon talán fogyna néhány darab a gyárilag taxiórával szerelt Lada Vesta Taki bácsi Editionből, nemzetközi sikere viszont a külföld kulturális deficitje miatt kérdéses, a Vissza a jövőbe DeLoreanjének vagy James Bond autóinak reinkarnációit pedig a közúti közlekedéssel nehezen egyeztethető extrákkal kellene telepakolni. Meg DeLorean ugye már nincs is.

Ha nem is az egyetlen, de az egyik legjobban kihasználható lehetőség Frank Bullitt kocsija, a sötétzöld Mustang, amellyel az 1968-as Bullitt című filmben vett részt minden idők egyik legjobb autós üldözéses jelenetében. Bullitt szerepét ráadásul Steve McQueen játszotta, akinek autókhoz fűződő viszonyáról sokat elárul az egyik, tőle származó idézet: „Nem tudom biztosan, hogy egy színész vagyok, aki versenyez, vagy egy versenyző, aki színészkedik.”

McQueen menősége megkérdőjelezhetetlen, szinte természetes, hogy a mai szemmel nézve is elég komoly autós jelenetek jó részében tényleg ő vezette a GT kupét. És az is természetes kell legyen egy profitorientált, gigantikus marketingbüdzséjű vállalatnál, hogy a Bullitt ötvenedik évfordulójára valamivel készülniük kell. Készültek.

Bullitt-változatú Mustangok korábban, a kétezres évek elején is voltak, sikert is arattak, csak épp a korabeli Mustangok mint autók maradtak el az európai igényektől, ami már akkoriban is kicsit összetettebb volt annál, hogy teljesítmény. A jelenlegi – 2015-től gyártott, tavaly frissített – generáció viszont tökéletesen megfelel a reális elvárásoknak.

A Bullitt tehát remek alapokra építkezhetett, és szerencsénkre igazán értő kezekkel nyúltak hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy sötétzöldnek kell lennie, ami érzékeny árnyalat, legalább annyit tud dobni egy autón, amennyire képes lehúzni. Az előbbi esettel van dolgunk: a sötét, napfényben viszont lenyűgöző Dark Highland Green élőben annyira menő, hogy azok is elbizonytalanodnak, akik eddig joggal gondolták, egy modern Mustang élénk színben az igazi. (Shadow Black fényezés is kérhető a limitált Bullitt-szériához, ha valaki nem értené a zöldet.)

Amerikai álom európai álmodozóknak - Roadster

Milyen autó ez? – kérdezheti, akinek egy kocsi alakja feliratok és logók nélkül nem elég az eligazodáshoz, a hűtőmaszkon semmi nincs, a hátfalon – ahol a normál Mustangokon a ló vagy GT betűi láthatók – egy hatalmas célkeresztben csak annyi áll: BULLITT, ahogy a kormányon is, ha valaki benézve próbál tájékozódni.

A klasszikus, és a mai Mustanghoz is tökéletesen illeszkedő, feketére fújt Torq Thrust felnik közepén van csak árulkodó lovacska, illetve a kocsi mellett, az aszfalton, legalábbis éjjel, mert az általában kilépőfénynek nevezett, pusztán a lóemblémából álló világítástól még simám beleléphetünk a kutyaszarba, brandépítésnek viszont hibátlan.

A kormány mellett BULLITT feliratot kaptak még a küszöbök és a kesztyűtartó feletti elem is (mellette a sorszámmal), de nemcsak ez idézi belül a filmet, hanem a kézi váltó (a Bullitthoz nem kérhető automata) billiárdgolyó gombja is, ami amellett, hogy nagyon hozza a stílust, meglepően jó fogású is.

A Bullitt a rendes, vagyis az ötliteres, szívó V8-as Mustangra, a GT-re épül, amelynek a felszereltsége is magasabb, alapárasak az elöl hatdugattyús, piros nyergű, 38 centi átmérőjű tárcsára szorító Brembo fékek, a virtuális műszerfal, az érintőképernyős infotainment rendszer és a Bang & Olufsen hifi is.

Változtattak a Bullitt motorján, hogy mit, az azonnal feltűnik, ha kinyitjuk a motorháztetőt: ott van, a kép jobb oldalán, az a fektetett állólámpa-ernyő. Ez bizony egy szabadon hagyott sportlégszűrő, a hangra és a teljesítményre is jó hatással van, utóbbi így már 460 lóerő – tízzel több, mint a sima GT –, a kupé 4,6 másodperc alatt gyorsul százra, 263 km/h a végsebessége.

Az adatok azonban nem mondanak semmit arról, milyen vezetni a Bullittot. Ha rossz lenne, azt is megbocsátanánk, mert olyan dohogó, brutális hangja van, hogy azt még ez az erősen az akusztikára koncentráló gyári videó sem adja vissza:

Comfort módban valamivel szolidabb, de a Bullitthoz sokkal jobban illik, amikor a kocsi hallhatóan él, visszaváltáskor gázt ad magának, durrog, hörög, olyan hangon, amihez nem tuning, hanem szívó V8-as és jó adag mérnöki munka kell. Közben viszont teljesen jól autózható, bár a kuplung kemény, finoman lehet váltani, rendes amerikai autóktól szokatlanul fekszi az utat és tartja az egyenest, nem érezni benne a sebességet, és annyira kis fordulaton ad le olyan bődületes nyomatékot, hogy ha kevesebbet fogyasztana, kihalnának miatta a dízelek. Gépészkedés és izgalom nélkül alkalmas mindennapi közlekedésre – csak sokkal-sokkal több élményt ad, mint az autók kilencven százaléka.

Tökéletesen megfelel a reális elvárásoknak – írtam feljebb, és most fogom kifejteni. A Mustang szinte biztosan csalódást okoz annak, aki azért veszi, mert úgy tízmillióval olcsóbb egy hasonló teljesítményű prémiumautónál, miközben jól néz ki, és még sztorija is van. Aki viszont egy nyersebb amerikai izomautót keres, annak pozitívumaival, de a szokásos negatívumai nélkül – gagyi anyagok, silány összeszerelés, nem létező úttartás… –, amely európai mércével is minőségi, korunk extráival szerelt, és nem jut eszébe, hogy kifejlett felnőttet ültessen a gyönyörűen mélyített hátsó ülésekbe, az imádni fogja a Mustangot.

A nagyjából másfél millióval drágább – de jobban felszerelt – Bullitt ehhez ad több stílust, valamivel nagyobb teljesítményt és nyomatékot, plusz még némi legendát. Steve McQueent nevezték-nevezik King of Coolnak – és ez sugárzik filmbéli autójának ötven évvel későbbi utódjából, a mai Bullittból is.

Ez a másik ötliteres V8-as is érdekelhet:

Senki nem kívánhat ennél jobb születésnapi ajándékot - Lexus RC-F-teszt - Roadster

(Fotó: Tóth István)

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon