A márka középső SUV-ja nem feltűnő, mégis kitűnik. Az ellentmondás csak látszólagos.
Hosszabb ideig vendégeskedik nálunk a Honda ZR-V, az használja közülünk, akinek épp szüksége van rá, akinek vidéken van valamilyen feladata – amolyan kulcsos autó, csak mi jobban vigyázunk rá, mint ahogy a hasonló, gazda nélküli céges autókra szokás, amelyeknél nem lehet megtalálni a konkrét felelőst, ha a valós koránál sokszorosan elnyűttebb a beltér, hallhatóan baj van a futóművel vagy szokatlanul gyorsan kopnak a gumik. Nekünk épségben kell visszaadni a tesztautókat akár egy nap, akár néhány hónap után – másrészt mi szeretjük az autókat. Persze vannak olyanok, amelyeket jobban.
A Honda ZR-V első ránézésre nem tartozik ezek közé. Egyetlen zavaró vagy csúnya részlete sincs – és egyetlen különleges se. Jók az arányai, a vonalai, de ha letakarnánk az emblémákat, kb. bármilyen márkájú autó lehetne, legalábbis olyan, amelynél nincsenek a márkára jellemző formai elemek. Az alapjául szolgáló Civic sportosságát éppen olyan hatékonyan sikerült elrejteni, mint bármilyen utalást a Honda dicső múltjára.
Aztán ha megyünk vele egy kört, elintézzük vele a napi dolgainkat, használjuk egy-két hétig, kiderül, hogy más megközelítésből jó és szerethető. Ideális a mérete – ha valaki szerint túl kicsi vagy túl nagy, a CR-V és a HR-V lehet az ő Hondája –, elfér a városban, de akár egy gyerekes család is belefér a cuccokkal együtt. Szabadidő-autó, tehát slágerkategóriás, a barátságos fajtából, ami nem kelt ellenérzéseket, nincs a köznyelvben „bunkó Honda SUV-os” mondás.
Kifejezetten kellemes benne ülni. Az anyaghasználat és a minőségérzet már mutatja, hogy ez a gyártó nem néhány éve kezdett el kacérkodni az autógyártás gondolatával, és az is ezt jelzi, hogy nemcsak azzal vannak tisztában, hogy a kevesebb néha több, hanem azzal is, hogy a kevés viszont túl kevés.
Nincsenek öncélú formai vagy funkcionális furcsaságok, a kormány kerek, az érintőkijelző nem foglalja el a teljes műszerfalat, miközben nem is bántóan kicsi, már csak azért se, mert nem akartak minden menülabirintusba rejteni.
Van külön klímapanel, tekerő a hangerőállításhoz, a kormányon nem simogatni kell a gombokat, hanem nyomni vagy tekerni, a kormány mögötti kijelzőn pedig nem az volt a tervezői elv, hogy valami egyedi grafika legyen, megelégedtek az áttekinthető és jól leolvasható adatokkal. Ebben a felsorolásban egy elem sincs, ami máshogy jobb lenne, de tudnék mondani hirtelen úgy harminc autót, ahol valami hibádzik ezek közül. Az összkép pedig még úgyse álmosító, hogy minden fekete, mert ezt is lehet igényesen csinálni, így.
Ha úgy gondolod, a kis hengerűrtartalom, kevés henger és turbófeltöltés nem feltétlenül az örök élet titka, akkor nehéz vitatkozni veled, másrészt a Honda egy kétliteres szívómotorral tud megnyugtatni, ami általában nem is az első kerekeket hajtja közvetlenül, hanem áramot termel a hajtást ténylegesen elvégző elektromotor számára. A ZR-V ugyanis hibrid, más változatban nem is kapható, és nem is érezzük úgy a vezetése közben, hogy másra vágynánk. A szintén kétliteres S2000-es Honda élvezetesebb és gyorsabb, ez viszont a mindennapokra tökéletes kompromisszum. Villanyautósan gyorsan adja le a 315 Nm nyomatékát, csendes, kulturált, de perceken belül sok száz kilométerrel megnövelhető a hatótávja, és simán lehet vele hatliteresnél szerényebb fogyasztással közlekedni városi-országúti forgalomban.
Ez nem a vagány és jó Honda, hanem a jó, amelynél az volt a tervezők célja, hogy egy funkcionális, minőségi, megbízható autót építsenek, amely minden fronton annyit tud, amennyit kell, de azt tényleg és jól tudja. Kulcsos autónak is ideális, de olyan magánembereknek is az, akik talán nem is gondolják. Érdemes észrevenni.
Korábban is soroltunk már érveket mellette, és Imelda is kipróbálta:
Öt dolog, amiért szeretni fogod a Honda ZR-V-t, és egy, amiért talán nem
Imeldával bemutatjuk a Honda középső szabadidő-autóját.
(Fotók: Csordás Gábor)
