Sosem jártam még Erdélyben. Nem vagyok rá büszke, nem is szégyenlem, egyszerűen így alakult. Duplára nyitott retinával és orrlyukakkal szívtam magamba mindent, amit Nagyszeben és környéke kiadott magából. Az hamar lejött, hogy nem elsősorban a gasztronómiai élvezetek állnak majd a középpontban. A belváros egyik legszebb olasz (!!!) éttermében kezdtük a programot, és olyan gumiállagúra sütött kacsamellet tudtak felmutatni, aminél bármikor jobbat produkálok. De persze sosem kellett még 40 főről gondoskodnom, lehet, hogy a ropogós bőr és közepesen átsült húsdarab tényleg nehéz feladat, ha éhes újságírócsordát kell lenyűgözni.

Aztán ott volt még a délutáni snack, ami ránézésre és kóstolás után is kakaós csigának tűnt, a helyi brossúra szerint viszont az erdélyiek egyik kedvenc süteményével volt dolgom, amit ünnepnapokon készítenek. Ők tudják.

Szerencsére Nagyszeben sokat átmentett a tíz évvel ezelőtti Európa kulturális fővárosa címből. Az akkor megnyitott pénzcsapok jó helyre folytak, szépen felújított belváros és bicikliutak hosszú kilométerei teszik élhető várossá. Van saját repülőtere, ami Bécsből közvetlenül elérhető, de autóval is gyorsan lefutható a távolság, ha egy közeli autósprogramra keresel marha jó úti célt.

Mert Nagyszeben a kelet-európai autósmennyország epicentruma! Karnyújtásnyira található tőle a legendás Transzfogarasi 7C jelzésű út, ami maga a csoda.

Erről beszélek:

Ez is katonai fejlesztéseknek köszönheti létét. Ceaușescu a 70-es években döntött úgy, hogy építeni kell egy katonai szállítási útvonalat, ami átvezet a fogarasi havasokon észak-dél irányban. A 7C jelzésű út építése során komplett hegyeket tettek arrébb vagy robbantottak fel. Nem is volt veszélytelen a munka, a hivatalos kommunikáció szerint negyvenen vesztették életüket, valójában több száz halálos áldozata volt a munkának, aminek eredményeként ma egy 90 kilométeres, pazar látványú és eszméletlenül jól autózható útszakaszt tudhatunk magunkénak.

Amit mintha egyenesen a Mazda MX-5-nek teremtettek volna.

Ezt az autót nagyon nem is kell bemutatni. Vezettük már Barcelonában, tavaly tesztautót is kaptunk belőle. De ha nem írtunk volna róla egy sort sem, akkor sem lenne gond. Úgyis tudja mindenki, hogy az MX-5 áll az újkori Mazda-kínálat középpontjában. A Mazda újrapozicionálása abból áll, hogy minden, ami teherautó vagy vezetési élmény szempontjából értelmezhetetlen, az nem kívánatos, minden egyéb autónak viszont kell hordoznia magán valamit az MX-5-ből.

Például a vezetőközpontú elhelyezkedést. Ugye milyen hülyén hangzik? Mégis ki köré kéne szervezni az autót, a szomszéd macskája köré? Pedig akármennyire egyértelmű, például egy Auris hibridnél nem a legfontosabb szempont, hogy az ember élvezze a vezetést. Inkább csak elvan a volán mögött, az autó meg teszi dolgát. Nem baj ez, csak jó tudni, ha együtt akarsz élni az aszfalt minden rezdülésével, a Mazdánál jó helyen keresel.

Amikor az első kanyarban még véletlenül sikerült keresztbe tenni az autót, a beszarás és a halálfélelem határán evickéltem, aztán a sokadik kísérletre már rátaláltam az ízére. Bekapcsolt menetstabilizálóval pont annyira indul meg az apró roadster hátulja a szakadék felé, hogy közepes rutinnal is elhiteti veled, te vagy a jó, ezt az ívet te hoztad le ilyen szépen. És az egésznek az adja meg a báját, hogy a 160 lóerős kétliteres motor pont annyira erős, hogy ne halj bele. Hét másodperc körül van százon, a BMW M760Li meg 3,7 alatt. De ha örömautózásra kéne valami, akkor inkább a Mazdát választanám, a BMW-ben meg élnék életem végéig.

Bár a románok még a szakadó esőben is pillanatok alatt aszfaltoznak újra komplett útszakaszokat, a változó időjárás (a múlt héten még esett, ezen a héten meg pont havazik) kicsinálja az utat. Durva szintkülönbségek, és hegymentén letört útszélek színesítik az útmintát. Ezzel megint az RF-nél a pont, a sportfutómű cseppet sem hiányzott. És még valami, a 130 lóerős kisebb motor annyira meggyőző, hogy csak a forgalmi engedély adatait látva hittem el, hogy csere után tényleg a gyengébb autót tolták alánk.

Többek között azért is szeretem annyira az MX-5-öt, mert minden kézre esik benne. Nem mondom, néhanapján el tudnék képzelni 130 liternél több helyet is a csomagtartóban, és egy kesztyűtartó sem jönne rosszul, de ha ez az ára a vezetőt körbeölelő autóbölcsőnek, istenem, hát legyen. A vászontetőt nálam simán veri az RF nyitható keményteteje (olyan, mint a Porsche targája). Tény, hogy a fix oszlop megfoszt a szabadságérzet 30 százalékától, de ha mindennapi használatú roadsterre fájna a fogam, akkor nem is kell tovább keresgélni, megvagyunk.

És még valami:

• nem találkoztunk medvével, de két éve elfogtak egy medvebocsot
• viszont annál több a kóbor kutya, nem bántottak, de a biztonság kedvéért mindig összeszorított segglyukkal húztam át az út túloldalára
• a túrógombóc pont olyan, mint nálunk, akár a sült malac és a töltött káposzta
• a padlizsánkrém isteni
• a pálinkát ne hagyd ki, de van valami barna izéjük is, azt inkább ne idd
• a csapolt Ciuc sör egész jó (ezen ment ugye a pereskedés a Heineken és a Csíki sör között)
• télen zárva van a Transzfogarasi út, ne akkor menj
• a Mazda MX-5 alapára alig 6,4 millió, azért az elég jó!