A Hummer-elmélet igen egyszerű: az emberből egy Hummerben hummeres lesz, a hummeres pedig úgy érzi, előtte nincsenek jogi és fizikai akadályok.
Nehéz észérveket találni egy Hummer megvásárlása mellett (kivéve mondjuk egy afganisztáni társasutazást). Maradnak tehát a sztereotípiák különböző szellemi vagy egyéb hiányosságok kompenzálásáról, az elrettentésről, az erőfölény demonstrálásáról és még sorolhatnám.
Erre a célra egyébként valóban jó választás. Vezettem a legkisebbet, a H3-ast, tényleg azt érezni benne, hogy légvonalban eljutni vele bárhová, mert nemcsak út nem kell alá, de erdőségek, kisebb patakok és közepes méretű ipari létesítmények sem állhatják útját – a H1-es töréstesztjén is a betonfal bizonyult gyengébbnek. Fél óra ebben a bunkerben, és az emberben fel sem vetődik, hogy a hatályos jogszabályok szerint elsőbbséget adjon, indexeljen, szabályosan parkoljon és ne közlekedjen a buszsávban.
A Hummer a háromtonnás tudatmódosító szer, a visszajelzések pedig egyre erősítik az elméletet. Ritkán rázzák az öklüket feléjük a lökhárítójáig érő kisautókból, a parkolóőrök nem keresik a bajt, a közteresek se, a kerékbilincs amúgy se fér rá, és valamiért a rendőrök sem gyakran vonják intézkedés alá őket.
Tulajdonképpen tehát a közlekedés valamennyi résztvevője, a szabályokat betartató személyek és intézmények is nap mint nap erősítik a Hummer-elméletet, hogy a hummeresekre nem vonatkoznak jogi korlátok, számukra nincsenek fizikai akadályok.
Két hummeres ez utóbbit ma biztosan átgondolja.
(A fotókat köszönjük a Porthole-nak.)