A nagy hibridek és mindenféle turbóval megtoldott kis lökettérfogatú szteroidhuszárok idején, amikor már a sarki boltban is a dízelmotorokat temetik szóban, meglepőnek tűnhet, hogy valaki még mindig kihoz egy gázolajjal táplált motort. Ráadásul nem valami ezer köbcenti körüli városi cirkálót, hanem egy lassan letűnőben lévő korokat idéző, böszme nagy motorral megáldott példányt. A Mercedes-Benz megtette a CLS osztályban található 400 d motorjával.

330 lóerő és 700 Nm.

Ezek az adatok még a régi, szép időkben sem voltak annyira megszokottak, annyira nem, hogy ezzel a hathengeres motorral a Mercedes a legerősebb dízeljét építette meg, ami valaha sorozatgyártású autóba került! Szóval jogos a kérdés: tényleg temetjük a gázolajos motorokat?

A válasz sajnos nyilván igen, ahogy az autómotor-evolúció ezt előrevetíti. Szerencsére azért vannak még ilyen üdítő fellángolások, legalábbis annak a szűk rétegnek, amely a 30+ milliós összeget kiperkálja ezért a négy keréken guruló rakétáért.

No de milyen volt vezetni?

Szomorú, de én abból szoktam levonni, milyen egy autó megjelenése, hogy mennyien adják meg az elsőbbséget neki az autópályákon, azaz mennyire vesznek észre és engednek utamra a belső sávot örökbérlettel használó vezetők.

Idáig csak a Ford Explorernél éreztem azt, hogy bármilyen szituban, azonnal mindenki elkezdte betartani a jobbra tartási kötelezettségét, ami annak a batárnak a méreteit tekintve érthető.

A CLS-sel is igazán előzékeny volt mindenki. Mondjuk ezzel az autóval tényleg nehéz felvenni a versenyt, ha csak nem öt-hatan ülnek egy szebb napokat látott melósexpressz Astrában, és úgy gondolják, hogy a robot után hazafelé felütik az energiaitallal bizsergetett agyakat. True story, bro!

A lényeg, mindig az a vége, hogy a CLS nyer.

Aki szeret vezetni, annak ez az autó maga az álom. Nemcsak nyomni lehet neki a gázt ólomlábbal, hanem az országutakat is élvezetessé teszi. Volt olyan nap, amikor inkább vezettem kis utakon haza plusz kétszáz kilométert, annyira élvezetes volt az autózás.

A kanyarokat együtt imádtam az autóval, főleg az ülésekben található automatikus támasznak köszönhetően, amely kanyarban felkeményedik. Fura érzés, hogy semmit nem kell korrigálni nekem, mert mindent megtesz a technika (bizonyos határokon belül).

Utoljára ilyet a Q7 bengájában éreztem, ott viszont a magasság miatt közel nem volt ennyire tökéletes az élmény, mivel itt még a kasztni kisebb billenését sem kell, hogy érezzük.

esetleg valakiben felvetődik a gondolat, hogy biztos sokkal fárasztóbb így az autózás. Nos, lehet – de nem a CLS-ben!

A különböző masszázsfunkciók és az olyan feature-ök, mint az Energizing, egyszerűen nem engedik, hogy elfáradjunk az autóban. Ha mégis így éreznénk, akkor az ülés mozgatásával vagy épp a hűtés és fűtés váltogatásával és a belső hangulatfények villogtatásával élénkít, simán tudjuk magunkat elzsibbasztani vagy éppen energizálni, ha arra van igényünk.

Amúgy ez az Energizing funkció néha lehet túl idegesítő is. Egy hosszú nap után hazafelé tartva az autó felajánlotta, hogy mivel látja, már régóta vezetek, ezért nyomjunk végig egy energetizáló programot. Mivel épp egy Dinamit- és Ossian-szám közé pont befért, ezért kipróbáltam. Sajnos egy percet sem bírtam, mert annyira energiával teli lettem, hogy úgy éreztem, szétrobbanok a feszültségtől. Köszi, forró ülések és vörösen villogó, egész előteret kitöltő műszerfal!

A múltkor panaszkodtam egy másik tesztautó fogyasztására, amely a gyáriak által megadott hat liter helyett bőven kilenc körül teljesített, nemhogy fickós, de még fiúkásnak is alig nevezhető tempónál. Nos, a CLS-nek nyolc-kilenc literes átlagfogyasztást mondanak, de az a helyzet, hogy

ha nem tépi az ember neki, akkor hét literrel is vígan eljárunk vegyesen, kis városi, országúti és autópályás szakaszokkal.

Mindezt egy olyan motorral magunk előtt, amelyet nem kell unszolni soha, hogy tettre kész legyen.

Az über komfortos belsőt egy hatalmasnak tűnő kasztni rejti, a számok alapján is brutális méret a valóságban mégis valahogy kecsesnek mondható. Egyáltalán nem éreztem azt – még parkolás közben sem –, hogy batár verdával lennék. Még a garázsban található parkolóhelyemre is szebben befértem, mint a saját, kisebb kombimmal, ami igazán érdekes.

Dizájn szempontjából igazán német a szememben, nem hivalkodó, de szürke eminenciásnak sem tekinthető.

Tudod, hogy egy Mercedes, és kész!

Ha egyetlen dolgot kellene felhoznom negatívumnak, az pont a formája lenne. Messziről pont olyan, mint egy CLA, de még közelről is eléggé hasonlít rá, ami, valljuk be, marha bosszantó lehet, ha már kiperkáltunk érte több zsák pénzt, aztán jön valaki, és le-CLA-zza a gyönyörűségünket. Persze fordított helyzetben, egy CLA-snak ez baromi klassz élmény lehet.

Azért az olyan apró részletek mellett, mint a hűtőmaszk ezernyi kis Mercedes-csillaga, nem lehet elmenni szó nélkül, talán ennyi dizájntobzódás bőven elég is.

Kollégámnak azt mondtam, olyan autó ez, amit német nyugdíjasként megveszek, és kihúzom vele életem végéig. Sokkal nagyobb valószínűségét látom annak, hogy egy Németországban dolgozó ember autója lesz ez, akinek a napi két-háromszáz kilométeres ingázás a munkahelye és otthona között igazán stresszmentessé válik vele.

Nálunk egy nagyon szűk réteg engedheti meg magának, de tizenöt-húsz év múlva, használtan én is megvehetem majd – bár addigra egy dízelautóval én lennék Max Rockatansky az utakon!

Ez is érdekelhet:

(Fotó: Bodor Tamás)