A franc se gondolta volna, hogy az új Mini S Cabrio felül tudja múlni a várakozásainkat. Pedig nagyon nem volt alacsonyan a léc.
Sosem voltam sportautós típus. Kabriós sem igazán. Nem mondom, hogy nem érintett meg a menetszél, de az már régen volt, és az a kabriós kaland nem végződött túl jól. Történt ugyanis még gyerekkoromban, hogy apám egyszer csak úgy döntött, vásárol bagóért egy Suzuki Samurai terepjárót levehető tetővel, ami már akkor is régi volt, amikor hozzánk került, és velünk volt úgy nagyjából még 10 éven keresztül. Szóval maradhatunk annyiban, hogy nem volt túl jó állapotban, de annyi biztos, hogy semmihez sem volt fogható, amikor nyáron a tetőt lepattintva nekiindult az ember a nagyvilágnak, miközben növesztette a haját, majd amikor az egész növekedmény a szemében landolt a menetszélnek köszönhetően, egy balos fordulót követve máris a fodrásznál landolt. Nem kedveltem a kabriókat, mert az ember nem lehet benne következmények nélkül Liam Gallagher, vagy legalábbis a hasonmása.
Na de ugorjunk egy hatalmasat az időben, amikor is Főni megkérdezte, hogy ugyan leugornánk-e a Balatonhoz letesztelni egy Mazda MX5, és egy új Mini Cooper S Cabriót. Tudom, szar a melónk. Majd amikor utóbbit hallva felcsillant a szemem, mert az bizony egy olyan autó, amit viszonylag elég nagy lelkesedéssel szerettem volna legalább picit vezetni, egyből látták, hogy én leszek az ő emberük, mert ha tényleg bejön az élmény, akkor úgyis én tudom átadni a legjobban, miért lettem apu vigyorgó arca. És nem csak apu vigyorgó arca lettem, hanem apu elkényeztetett kisfia.
Mert hát apu bizony otthon csak abszolút átlagos családi autóval jár, ami a feleségem szerint "megy, mint a golyó", de hát nem túl gyors golyó az, ellenben biztonságos, nagyon is szerethető, csak éppen olyan "apus". És akkor jött a Mini. Kezdjük ott, hogy a felfrissített Mini Cooper S Cabrio egy igazi optikai csoda. Durva látni, mennyit izmosodott a design, egy „mezei” Minihez képest már ránézésre is egy igazi bivallyal van dolgunk, a kerek formák már nem szimplán cukik, hanem robosztusságot feltételeznek, bár igazából amíg nem ül bele az ember, nem tudja, mit tud az autó, fogalma sincs, hiszen ez a rettenetes húzás valahogy nincs benne a pakliban, de nyilván az a 190 lóerő, az bizony 190 lóerő. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
A belső tér kialakításáért én már most kiosztanék egy méretes díjat, mert ilyen gyönyörű továbbgondolása a Mini minden egyes elemének tulajdonképpen erős zsenialitást feltételez, a műszerfal kellemesen űrhajós, semmihez sem hasonlítható, meghökkentő, de nem vásári, hozzászokni viszont nem egyszerű annak, aki még sosem vette kezelésbe. A barna-fehér bőrülések tervezési bravúrok, csodaszépek, prémium hatást keltenek, de persze ez baromság, hiszen ugyanez mondható el a Mini Cabrio minden egyes pontjáról, valószínűleg az utolsó látható csavart is hosszas tervezés előzött meg, legalábbis ahogy az összkép fest.
Beülni egy ilyen Minibe nagyjából rendbe teszi az ember esetlegesen hanyatló önbizalmát, körbevesz a luxus és a kikezdhetetlen stílus, a haverokat is, már ha beférnek hátulra, ami nem lehetetlen, de azt tudjuk, hogy a Mini hátsó ülése nem a hosszúlábú családtagok kedvence, és azt is, hogy a csomagtartóban sem fogjuk hazaszállítani a lapra szerelt konyhabútort, de egy-két nagyobb táskát azért el lehet helyezni kényelmesen. Viszonylag minden és mindenki elfér amúgy, a haverok és a kollégák is, bár hátul a fejüket letépi a menetszél, és ezen különösebben még a felhúzható oldalsó miniablakok sem segítenek sokat, de hát a kabriózás az már csak ilyen műfaj, és hát ugye amikor baj van, fel lehet csattintani a keménytetőt, hogy mindenki boldog legyen.
És tulajdonképpen mindenki boldog. A Harman Kardon hangrendszer irdatlanul jól szól, a Jet Are You Gonna Be My Girljének behelyezése után pedig az történt, amire nem számítottam. Az hagyján, hogy ez a Mini sportváltozata, de úgy megy, hogy attól még a szakavatott kollégák is elmorzsoltak egy könnycseppet. Egy kiadós tövig gáz után minimális gondolkodás után úgy meglódul az automata váltós vas, hogy önkéntelenül kijön belőlem egy karácsonyi ajándékát éppen kibontó kisgyerek ordítása, beletapadva a bőrülésbe, hallgatva az izmos motorhangot. Hogy Berényi Miklós szavaival éljek: „sírnék én is, ha nem lennék ilyen kemény férfi”.
Lenne miért sírni, mert olyan erődemonstrációt produkál a Mini Cooper S Cabrio, amilyet ki sem néznél belőle, és akkor még nem is kapcsoltunk Sport-módba, aminek megtörténte után akár nagy szó, akár nem, már-már luxus sportautókhoz mérhető hangokat és gyorsulást lehet elkezdeni emlegetni, és teljesen átértékeli a vezető azt az esetleges régebbi kijelentését, hogy a Mini nem feltétlenül annyira férfias kocsi. Hát, ha ez a Mini nem férfias, akkor George Clooney sem az. Olyan, mint egy férfiisten, aki megjelenik valami buliban stílusosan, kinézi a legjobb nőt, különösebb erőlködés nélkül elviszi a lakására, és élete szexében részesíti, miközben bele sem izzad.
A Mini Cooper S Cabriót nem azért tökéletes élmény vezetni, mert én annyira szerettem volna már megtenni hosszú évek óta. Nem azért nem akartam kiszállni belőle, mert pozitív előítélettel indultam neki. Lehetett volna a világ legnagyobb pofára esése is, ehelyett a felfokozott várakozásaimat úgy sikerült bőven felülmúlnia, hogy még azokat is meggyőzte, akik sosem szerettek volna maguknak Minit. Bárhonnan nézhetjük, tökéletesen teljesít. Mint kabrió és mint sportautó is olyan semmihez sem fogható darab, amibe nehéz belekötni, de nyilván mindennek ára van, közel tízmilliós alapára miatt még nem most fogjuk feltörni a malacperselyt, de az biztos, hogy ezért a pénzért olyat kap az ember, amit már a The Beatles szerint sem lehetett megvenni: szerelmet.
Mini Cooper S Cabrio Gergő szerint:
A kabrio Mini Cooper dögös kis autó, de a vezetése közben az arcodra telepedő mosoly szélessége erősen függ attól, hogy volt-e alkalmad korábban behuppanni egy Mazda MX-5 volánja mögé. A motorja erősebb, mint az alap MX-5-é, így dühösebb, jobban harap a gázra, de összességében képtelen szállítani azt a vezetési élményt, amivel a japán csoda kényezteti az embert, arról nem is beszélve, hogy az automata váltó - legyen bármennyire kényelmes - a közelébe sem érhet a riválisba szerelt kézi váltó által képviselt mérnöki csúcsteljesítménynek. A Mazda MX-5 után olyan volt átülni a Minibe, mintha egy erőszakos rendezvényszervező rátette volna a kezét egy gátlástalan legénybúcsúra; ami a Mazdában szilaj és féktelen, a Miniben patikamérlegen van kimérve. Számomra az előbbi a nagybetűs élményautó, az utóbbi pedig a partyarcok álma, amivel frankón össze lehet borzolni a hátsó üléspárra benyomorított fürdőruhás tinicsajok haját, de ne várj minden kanyar előtt libabőrt az alkarodra! Azt csak a Miata tudja.
Fotók: Donkó Péter
