Az idei facelifttel egy picikét még készebb lett a tizenkettedik generációs kompakt Toyota. A kombi ebben a fehér-fekete színben, amiben a képeken pompázik, talán a valaha készült legvonzóbb polgári Corolla, és ez az a színkombináció, amiben a minimális formai frissítések tényleg értelmet kapnak. A kombiváltozat neve egyébként a Toyotánál Touring Sports, a tesztautó pedig, amit kaptunk a kocsiból, négyzetre emeli ezt a Sport-dolgot. Ez itten kérem a legerősebb ma elérhető motorral, pontosabban hibridrendszerrel készülő változat, abból is a GR Sport Dynamic kivitelű sport-csúcsmodell. Van amúgy egy nem sport-, de csúcsmodell is: az Executive. Nekem az egy kicsit szimpatikusabb, mert csak egyszer hazudik.

Szappanszerűen egybeforrt a forma, de pont elég kis hegyes-szúrós-éles optikai trükk van ahhoz a Corolla Touring Sports dizájnjában, hogy érdekes és kívánatos legyen a látvány

Szerintem a Corolla ma kombiban a legszebb, a mai Corolla Touring Sports pedig ebben a színkombóban a valaha készült legcsinosabb Corolla

A Corolla kombi akkor se lesz ugyanis sport, pláne sport-sportautó, ha 196 lóerős a motorja, pontosabban motorjai csúcsteljesítménye. És akkor sem, ha szép, bár a kabinban túl sok helyet foglaló ál-kagylóüléseket tesznek bele. De még attól sem, ha a fenekére, a küszöbére akárhányszor is ráírják, hogy Sport, meg GR. (GR, vagyis Gazoo Racing: ez a Toyota gyári versenydivíziójának rövidítése, manapság a sportos ihletésű modellverziók neve.)

A másik, komfortos-elegáns irányban feldíszített csúcsváltozat az Executive. Én inkább azt ajánlanám; az olyan remek extrákat, mint a teljes értékű Head Up Display vagy a végre normálisan működő, a szembejövőket nem vakító automata fényszóró abban is megkapjuk. És míg egy Executive Corollát nem kell folyton magyarázni az érdeklődőknek,

a GR Sportról meg újra és újra el kellett mondanom a benzinkutakon, az áruházi parkolókban és néha az utcán, hogy nem, ez nem valami rali-Toyota, Sportot csak a nevében tartalmaz.

A 7,5 másodperces 0-100 persze nem rossz, de ha a kétliteres motorra épített ötödik generációs hibridcucc ma már jóval finomabban és kevesebb erőlködéssel lódítja is meg a kasztnit, mint a korábbi bőgős, kelletlennek érződő rendszerek, egy pillanatig sem érezzük úgy, hogy ennek a Corollának a tervezésénél a klasszikus vagy akár valamilyen új vezetési élmény ideája egy pillanatra is beelőzte volna a hatásfokot és a praktikumot.

Ez is csak egy hétköznapi hibrid Toyota, vagyis az idő 95%-ában csendesen, finoman és hatékonyan teszi a dolgát és csak néha morran fel egy kicsit a benzinmotor, amikor a nagyobbik Corrola-hibridrendszer tartalékaira is szükség van egy gyors előzésnél vagy egy autópályás besorolásnál.

Pihentető, tapintatosan a háttérben maradó, száz százalékban funkcionális, tehát minden, csak nem sportos a csúcs-Corollának már a motorja is. Mint minden egyebe, az első üléseit leszámítva.

A GR Sport elöl szép, hátul csúnya székei nem kényelmetlenek, de nem is hiányoznának, ha nem lennének. Egyrészt nem tartanak olyan hűde jól, másrészt pedig még ha tartanának is, akkor sem használnám ki őket. A keskeny, hosszú test nem reagál jól a hirtelen kormánymozdulatokra, a Corolla kelletlenül billegősen fordul, dől, ha nagyon erőltetik. Kis, takarékos kormánymozdulatokkal érdemes vezetni, lágyan fűzögetve a kanyarokat még bonyolultabb utakon is; a nyugis, halk suhanás adja az élményt, nem a harc a tapadással és az idővel.

És hogy milyen a fék? Mit tudom én! Hibridautóval nem fékezünk, hanem szép lassan visszatöltjük az akkuba a lassítás energiáját. Ez a lényege ennek az egésznek.

Ízig-vérig békés polgári autó ez, akármi is van a hátuljára írva. A kabin sok feketéje-kevés vöröse se passzol a Corolla lelkéhez, vagy legalábbis az enyémhez. Egy világos kárpitozású, normális üléses változatban otthon éreztem volna magam, ebben a komor sötétségben pedig csak feszengtem. Azokról nem is szólva, akik hátra kerültek ebben a kocsiban: ott teremt csak igazán gyászos, ingerszegény világot ez a nagy, üres feketeség.

A GR Sportság pont nem az a része ennek az autónak, amiért egy kétgyerekes, vidéken élő, sokat jövő-menő apuka szeretni tudná. De bezzeg az alacsony rakfelületű, kiválóan pakolható, egy-egy kar meghúzásával a kocsi mögül is kényelmesen ledönthető, a padlóval tökéletesen síkba fekvő hátsó üléstámlák! A még ma, 2023-ban is gyorsan értelmezhető műszeregység, a tárcsás-gombos klímakonzol! A kikapcsolható követőradarú tempomat! A vegyes üzemben, tempósan haladva is csak éppen öt liter fölé futó fogyasztás! A semmi-különös-de-elfogadható-hangú audiorendszer!

Ezek a dolgok azok, amik a mindennapi autózásban tényleg számítanak. A nevetséges felbontású tolatókamerát, a sajátos logikát az érintőképernyő menürendszerében pedig már annyira megszoktuk a Toyotától, hogy szinte hiányoznának is ezek a kis tökéletlenségek, ha a cégnél egy döntésképes menedzser végre elolvasná ezeket az autóteszteket.

A teszt legfőbb tanulsága: ez az a kategória, ezen belül pedig ez az a kocsi, amire egy jövős-menős, alkalmanként cuccolós családnak ténylegesen szüksége lehet, a folyamatosan fejlődő Toyota-féle hibridrendszer pedig az a technika, ami a legjobban tud működni egy ilyen univerzális, mindenre jó autóban.

A SUV-ok divatosabbak, a turbómotorok nagyobbakat tolnak, a villanyautók megnyugtatják a lelkiismeretünket (és divatosak és nagyokat tolnak), de egy ilyen jó kis hibrid kompakt kombi - az meg jó. A kamu Sport címkéktől pedig nem lesz ugyan jobb, de a Corolla legalább rosszabb se lett tőlük. De azért mégis inkább egy bézs belsős Executive lehet ebből az igazi!

És ilyen, amikor a luxus mellé a turbó is belép a Toyota hibrid univerzumába: