Abszint, tüdővész, ópium és féktelen szex. A XIX. század Párizsának hívószavai. A város, ahol nappal is a sötétség uralkodott.
A társadalom emésztőgödre
Talán soha olyan mértékben nem szaporodtak el a nyilvánosházak és a különféle rendű s rangú prostituáltak, mint a XIX. század Franciaországában. A nagyvárosokban a nők züllése olyan mértéket öltött, hogy az még mai szemmel nézve is meglehetősen arcpirító.
A bordélyházak legalantasabb formái egészen állatias szintre szorították a szexuális élvezeteket: az igénytelenség, ami lakóikból áradt, máig legendás. A hiúságok vására volt ez: a prostituáltak sokkal inkább költöttek csipkés selyemruhákra, kihívó kiegészítőkre és giccses (természetesen bizsu) ékszerekre, mint normális ételre vagy alapvető higiéniára. Egyes feljegyzések szerint teljesen elterjedt dolognak számított, hogy míg szexi ruhából egy szekrényre valót birtokolt egy-egy örömlány, fehérneműből csak egy-két darab volt neki.
A szajhák nyilvánvalóan csak alkohol és egyéb tudatmódosítók használatával viselhették el szörnyű körülményeiket: főtt ételt szinte alig ettek (ugyan, ki főzött volna rájuk?), tékozló életmódjuk miatt pedig szinte esélyük se volt, hogy valaha is kikeveredjenek a tüdőbaj és a bordélyok útvesztőjéből. Toulouse-Lautrec képeit vizsgálva viszonylag átfogó képet kaphatunk minderről.
Csalóka luxus
Léteztek ennél jóval elegánsabb, nyilvánosházak is, egy jó adag eufemizmussal élve randevúházaknak nevezték őket: főként a magasabb rangú polgárok, politikusok, előkelőségek pénzéből éltek, illetve komoly bevételük származott az átutazó üzletemberek élvhajhászásából. Ezek a gazdagon berendezett, lenyűgözően fényűzőnek tűnő luxusbordélyok szinte elfeledtették látogatóikkal eredeti szándékaik tisztátalanságát – a távolról érkezőknek pedig nyilvánvalóan az volt a benyomásuk, hogy a társasági élet krémjébe sikerült csöppenniük rövid párizsi tartózkodásuk alatt.
A bordélyokat vezető madame-okat persze nem ejtették a fejükre: komoly nyomozómunkával szinte minden vendégről kiderítették, előkelő vendégüket mivel lehet megfenyegetni, hogy egy kis zsarolással némi mellékeshez jussanak.
A csúcsragadozók
A prostituáltak csúcskategóriáját azonban nem a bordélyokban kell keresnünk: sokkal inkább a revüszínházak, orfeumok fellépői között. Elég a Moulin Rouge című film főszereplőjére gondolni: a tüdőbajos luxusprosti épp akkor hal meg, amikor lehetősége kínálkozna a kitörésre. Ezek a csillogó sztárok csakis a legelőkelőbb, legbefolyásosabb férfiak számára voltak elérhetők – bár az is igaz, hogy ezt az előkelőséget alapvetően nem a rang, hanem a pénztárca vastagság jelentette.
Sokáig úgy tűnt, a társadalom már nemigen süllyedhet mélyebbre az abszintmámoros-tüdővészes, istent és embert nem ismerő párizsi fertőnél – pedig hol volt még ekkor a huszadik század!