Karaoke, sushi, manga, felhőkarcolók és furán öltözködő tinilányok. Valóban ennyi lenne Tokió? Mivel mostantól két hónapig a Player kultrovata innen készül, kiderítem.

Mit tesz az ember, amikor kiderül, hogy két hónapra Tokióba kell költöznie? Egy feldühödött Nick Árpi lelkületével borítja a munkahelyén az asztalát, előhúzza a zsebéből a legszebb középső ujjait, majd azt üvölti, hogy fagyoskodjatok csak itthon nyugodtan, szerencsétlenek, megyek a kőkemény, plusz tízfokos télbe? Összetojja a gatyáját félelmében, mert egy olyan országban kell élnie, ahol a japánon kívül semmilyen más nyelven sem beszélnek? Megnézi az Elveszett jelentés-t, hátha tanul belőle valamit (ha mást nem, hát a Suntory whisky nevét próbálja megjegyezni)? Nagyjából mindegyik verzió megvolt, azóta viszont eltelt már pár hét. Igen, itt vagyok Japánban.

Ilyen-olyan okokból (ezt most ne részletezzük), de két hónapig Tokió lett az új lakhelyem, mondhatni, ilyen menő helyszínről még sosem készült a Player. Már ha lehet menőnek nevezni azt a huszonöt négyzetméteres kislakást, amibe természetes fény csak úgy kerülhetne be, ha véletlenül eltévedne, és zuhanórepülésben beesne az egymástól húsz centiméterre lévő szexibeton-tűzfal és az ablak közé.

Vagy ha bekúszna suttyomban az átlagos minőséggel, értsd: még egy a szakmáját a kommersz szesznek szentelő, micisapkás munkás által is megmosolyogtatóan szigetelt ajtók és ablakok alatt. Teszem hozzá, a huszonöt négyzetméter itt már-már habzsidőzsinek számít, mosolyogva meg is jegyezte az egyébként régebben Japánban élt feleségem, hogy nincs ehhez hozzászokva, mert több szoba van benne (értsd: másfél). Hát hiszek neki, végül is otthon sem lakunk sokkal nagyobban, bár kíváncsi lennék, hogyan viszonyulna a kispesti panel egy közepes földrengéshez. Isa, pur és homou lennénk.

Szóval Japán. Ahogy egy kedves barátom mondta, ott laknak a japánok. Igen. Itt laknak. Sokan vannak, különösen estefelé a metrón, vagy Sibuján, a nagy kereszteződésnél, ahol minden átkelés egy korrektebb wall of death-nek tűnik az európai szem számára. Itt laknak a japánok, akikről azt hittem, már sokat tudok, de ez itt kérem szépen Tokió. Itt más a módi, mint mondjuk Oszakában és környékén, ahol korábban egyszer már volt szerencsém megfordulni.

Az emberek felszabadultabbak. A párok meg merik fogni egymás kezét az utcán (egyébként nem divat), meg merik ölelni egymást a mozgólépcsőn, és ami a legfontosabb: többen beszélnek angolul, és nem is rosszul. Mármint úgy értem, nem akarom elkeseredetten kielemeztetni egy nyelvésszel minden széles mosollyal elővezetett mondatukat, hanem viszonylag elsőre megértem, és nem kell minden esetben vérre menően activityzni velük, ha valamilyen fura ötlettől vezérelve szeretnénk kommunikálni egymással.

Tokió más. Sokkal európaibb vagy amerikaibb, a metrómegállók ki vannak írva latin betűkkel, sőt, be is mondják őket angolul, és mintha nem éreztetnék veled annyira, hogy nem tartozol közéjük. De hogy egy példát mondjak: akkor sem kapják fel a fejüket, amikor jól nevelt európaiként kifújod az orrod, hiszen az undorítónak számít Japániában. Egy fokkal elfogadóbb a közeg, hát több fokkal elfogadóbb vagyok én is.

Mondjuk úgy, nem röhögöm ki hangosan a bárhol és bármikor elaludni képes japánokat (itt még az egyetemi professzor is képes beszunyálni az előadása alatt, a metrón pedig plakáton figyelmeztetnek arra, hogy előfordulhat a válladon elalvás lehetősége), de a már-már kötelező kelléknek tűnő Nintendo 3DS beszerzését sem sürgetném egyelőre a beilleszkedés kedvéért. Bár apu azonosulni vágyó lelke vagyok. A szakét viszont hajlandó vagyok megszeretni miatta. Oké, bevallom, nem tudok hazudni, ezzel a programponttal kicsit sikeresebben haladok.

Mindenhol meglepően jól öltözött japánok, mindenhol méregdrága autók (Ferrarik, Lamborghinik, Maseratik, Maybachok), mindenhol érthetetlen angol feliratok. Ha nincs iPhone-od, nem vagy ember. A hatalmas felhőkarcolók között elrejtve aprócska vagy éppen hatalmas, csodálatos parkok, templomok, zseniális kajáldák, na meg persze karaoke-bárok, és ez mostantól hosszú heteken keresztül az enyém. De nem lenne az igazi, ha nem osztanám meg a Player-olvasókkal, szóval megteszem.

Úgyhogy ez csak egy ilyen "tudd, hogy értsd" helyzet, tudod, mint a James Bondban, csak mondom, hogy ne lepődj meg, mivel ezzel elindult a Player kvázi-mikroblogja, az Eközben Japánban, néha írásban, néha mozgásban, de mindenképpen azzal a céllal, hogy lenyúljunk egy kicsit ennek a sokszor nagyon szürke, sokszor nagyon meglepően színes, sokszor meglepően idiótának tűnő országnak a mélyére. Elkezdjük, mondjuk most rögtön.

(A szerző fotóival.)

Támogatott és ajánlott tartalmaink

A cipőkollekció, melyben kompromisszumok nélkül lehetsz szabad, egyedi és vagány

Menhelyről? Tenyésztőtől? Honnan legyen kutyád?

Emberi hangyabolyként működik a világ legzsúfoltabb szigete

További cikkeink a témában