A Budapesti Böllérfesztivál kolbásztöltő versenyén a saját belébe töltöttük Malackát és ezzel besepertünk egy ezüstérmet. Mérsékelten moslék képeink és homályos emlékeink vannak, de azért mondjuk, hogy volt.

A Player-kolbász egy vacogó Hauschel Tomival és egy orrfolyással küszködő jómagammal kezdődik. A Millenáris előtt várjuk a többieket a hirtelen beköszöntő zord hidegben, ami a média kolbásztöltő verseny napjára ígért kellemes 16 fokos meleg helyére pofátlankodva majdnem elveszi a kedvünket az egész muritól. A többiek - egy utólag meglehetősen pontatlan telefonos helyzetjelentés szerint - már legalább húsz perce „bármelyik pillanatban” befuthatnak és pont akkor gördülnek be valami nagyon brutál, természetesen tesztelésre kapott verdával, amikor mi már azt fontolgatjuk, hogy a hideg elől bemenekülünk a forró zsírba a töpörtyű mellé.

A zsíros deszkán frankón faggyúvá dermedt a zsír. Nájsz!

Megkapjuk a karszalagokat, aztán hátramegyünk a verseny helyszínéül szolgáló sátorba, ahol a rendes, időben érkező újságírók, tévések és rádiósok már javában kötik a kötényeiket. Hideg van, ha netán még nem mondtam volna, és mivel itt sincs fűtés, az egyetlen értékelhető megoldásnak az asztalon mosolygó pálinkásüveg tűnik.

Robi éppen mintát vesz

A nedű amolyan mittomén-kategória. A hozzánemértők azonnal rámondják, hogy karcos, mert ha a pálinka nem teljesen frankó, akkor ezt szokás mondani. Még jó, hogy hoztam egy palackot édesapám körtéjéből, ami viszont kifogástalan gyümölcs-extraktum. Isszuk, és ahogy lefolyik a torkunkon, érezzük, hogy ennél már csak akkor kerülhetnénk közelebb a természethez, ha egy szál ágyékkötőben kimennénk a dzsungelbe Tarzant játszani.

Fefe szerint nagyon tarzan az anyag

Ja, közben tölteni is kellene. Mármint a kolbászt. Ott van három kiló darált sertéshús, és mivel Tomi saját bevallása szerint teljesen képben van az ízesítéssel, neki is esik, mi pedig jó munkásember módjára elkezdünk nagyon okos arccal egyéb dolgokat csinálni.

Egy végzetes szerelem: Zsolti és a tőtő

Féjja kolléga például szerelmesen magához öleli a kolbásztöltő-apparátot – nem igazán derül ki, ezt miért csinálja, de nem akarjuk kizökkenteni -, Robi odamegy Tomihoz és lélekben támogatja, Oszi és Gergő tüsténtkednek, Fefe pedig megkérdezi, hogy nem kellene-e leküldenünk egy kis bort a pálinka után.

De.

Úgy is van.

Tomi amúgy tényleg nagyon profin nyomja. A darálthúsra só, csemege és csípős piros paprika és bors kerül, aztán csuklóig elmerül a masszában és ezen a ponton nem igazán cserélne vele egyikőnk sem.

Tomi belenyúl a tutiba

Itt sikerül elcsípnem egy gasztronómiailag is releváns információt, pedig csak eshetőleges szándékkal megyek a húsos lavór mellé (bort akarok tölteni Fefének). Kiderül, hogy a fokhagymát zúzás után nem csak úgy nesze!-alapon kell beleszórni a töltelékbe, hanem előtte vízbe kell áztatni. Tomi megkér, hogy a beáztatott fokhagyma sűrűjét válasszam el a víztől, amit egyéb célszerszám híján a kicsi kacsóimmal vagyok kénytelen kivitelezni. Másnap aztán hiába mosakszom citromlével, még este is olyan szagú a kezem, mintha egész nyáron tenyérrel kentem volna a fokhagymás lángost.

Bél. Mert megérdemled.

A töltelék kész, Tomi kanyarint is belőle egy helyre P-betűt, mi pedig örömmel körbeálljuk egy kép erejéig, majd végre Zsolti is szerephez jut, hiszen a töltő-apparátot üzembe kellene helyezni. És itt hatalmas probléma történik.

Hoppácska!

A töltő fejegysége ugyanis nem kicsit hibás, hiába masszírozzuk felváltva az eszközt, nem akar rákapni a menetre. Közben körülöttünk lassan mindenki beadja a kolbászát sütni, csak mi kínlódunk még az átkozott töltővel. (Zsolti, így utólag most már igazán elmondhatnád, mit csináltál vele!)

"Hát nem kap bele!"

Lebugázzuk valamelyik szomszédos csapattal, hogy amint végeznek, kölcsönadják a töltőjüket, amíg ez megtörténik, jobb híján iszunk még egy kis páleszt, majd elkezdjük piszkálgatni a belet, ami a kolbásztöltés valószínűleg leggusztusosabb momentuma. A főni az egyik ilyen béltömlőt – vagy ahogy ezen a ponton nevezzük: hogyishíjjákot - felfújja, ami állítólag nagyon szakszerű cselekedet a részéről, egyúttal baromi vicces látvány.

Készül a lufikutya

A kölcsön töltő csak nem akar jönni, mi csak húzogatjuk a belet, maceráljuk az elcseszett töltőnket, meg iszunk, ha már!

Aztán egyszercsak...

Utolsóként sikerül leadni az anyagot, amiről amúgy nem látszik, milyen epikus harc előzte meg a létrejöttét, de amikor kiveszik a kemencéből, már pontosan úgy néz ki, hogy azzal a kanyarral már mehetne is bármelyik hentesüzlet reklámkiadványába. Itt egy kép róla az offisöl Player-instáról, csak hogy te is lásd, nem viccelek. Milyen pajkosan kunkorodik a vége, ugyi?

Szenvedéseinket a zsűri egy ezüstéremmel honorálja. Engem zavarnak föl átvenni a serleget. Nem esek hasra a fellépőn, szépen, okosan nézek, mintha a fokhagymás sztorin kívül bármi közöm lett volna a mutatványhoz.

Állítólag a Costesben be lehet váltani egy fél Michelin-csillagra

Mindegy is, a lényeg, hogy ezt megint odatettük. Gratulálunk a résztvevőknek, az elsőnek pedig üzenjük, hogy csak azért lettünk másodikak, mert kölcsön töltővel nyomtuk a bélbe a cuccot.

Persze csak viccelünk, nem gondoljuk komolyan.

De.

(képek: bármennyire is szégyelli, a szerző)

Füst, Fény, Hollywood

Életmód

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon