Párizs a húszas években

Amikor először ittam Old Fashioned koktélt Hemingwayjel, a kedvenc bárjában ültünk Párizsban, még a húszas évek közepén. Papa – mert már akkor is mindenki így szólította – napi rutinja legalább ötféle alkoholból állt, de ebből akkoriban kicsit erősebben lehetett kiérezni a whiskeyt. A 25 éves Hemingway eléggé bekarmolt, ahogy az a fotón is látszik, pedig itt még csak délután kettő felé járhatott. Éppen a Hajmási Pétert próbálja elénekelni, amit egy órája tanítottam meg neki.

Ha Papa ivott, hirtelen nagyon öregnek látszódott. Szerencsére reggelre mindez elmúlt, és megfiatalodott, a hajszíne is visszasötétedett

Rengeteg sört ivott, aztán fehér rumot, kicsit hígította kávéval kevert konyakkal, hogy éber maradjon, aztán felrázta magát egy palack vörössel, és amikor ketten maradtunk, jött az Old Fashioned. A javára legyen mondva, hogy már mindenki elhúzott a kocsmából – F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Alice B. Toklas és Woody Allen –, amikor végül feladta. Beesett az asztal alá, és onnan szidta Mussolinit. Hemingway utálta a zsarnokokat, a fasisztákat, és később harcolt is ellenük Spanyolországban ’37-ben meg ’44-ben Bretagne-ban.

Azért szerettem Hemingwayjel inni, mert értette az ivás lélektanát. Tudta, hogy mikor kell mojitót inni, mikor sört, és mikor bort. Egyszer kapott tőlem egy üveg szilvapálinkát, amivel fogmosáshoz öblögetett, és amikor ez kiderült, nagyon megsértődtem. A maradékot már pezsgőspohárból itta szilveszterkor.

Hemingway és én Kenyában. Megláttam egy alvó orrszarvút a szavannán, és mondtam Ernestnek, hogy álljunk oda, mintha lelőtte volna. Ernestnek nagyon tetszett az ötlet, egész délután jó kedve volt tőle

Na de térjünk a lényegre

Hemingway tudta, hogy hogyan kell inni az Old Fashionedt. Ha ilyen van a kezedben, akkor nem beszélsz a tegnapi meccsről, vagy hogy mi volt reggel a postán, semmi ilyesmi. Csak nehéz témák jöhetnek, és azokat is csak lassan lehet előadni. És van, amikor már beszélni sem kell, mert az Old Fashioned sokszor a csendhez illik a legjobban. Ha társaságban kezdesz ilyet inni, akkor azt fogod észrevenni, hogy akármennyien vannak körülötted, egyszer csak egyedül maradsz.

Ez egy komoly ital, olyan férfiaknak, akik inni akarnak.

Olyanoknak, akik nem azért mennek a kocsmába, hogy beszélgessenek a barátaikkal, vagy nőket csábítsanak el. Ahhoz is vannak italok, és ez nem az. Erre az italra oda kell figyelni. Mi gyakran ültünk egymással szemben bárokban Papával, ittunk, és kitartóan meg sem szólaltunk. Volt, hogy a nőkről hallgattunk, volt, hogy a halálról, volt, hogy az írásról. Szerettem ezeket a beszélgetéseket.

Florida Keys, 1931

A második alkalommal akkor ittam ilyet Ernesttel, amikor kifogtam egy bazi nagy barrakudát a halászhajóján, a Pilaron, ahová teljesen véletlenül keveredtem fel 1931-ben. Akkoriban már a floridai Key Westben élt. Épp a Miami Herald Tribune szerkesztőségből mentem ki hozzá öltönyben, amikor beszélgetésbe kezdtünk egy húszas évek Budapestjén játszódó könyvről, amit akkoriban írtam, és annyira belemerültem, hogy azt vettem észre, hogy a Floridai-öböl közepén állok egy halászhajón hal- és alkoholszagú emberek között. Olcsó fehérrumot ittunk, Ernest mondta, hogy ha már ott vagyok, akkor dobjak be egy botot. Soha nem pecáztam, aztán amikor kihúztam azt a háromméteres dögöt, teljesen ideges lett, mert ő csak két pontyot fogott, de amikor neki adtam a barrakudát, hogy csináljon belőle halászlevet, akkor jobb kedve lett, és meghívott italra.

A fotón atlétában vagyok látható a haltól jobbra, Ernest a bal oldalon áll

Később nagyon berúgtunk. Miközben hazafelé támogattam, megkérdezte, hogy milyen koktélokat szeretnek a magyarok. Tudtam, hogy Hemingway mentős hadnagyként harcolt az első világháborúban az olaszok oldalán, és emiatt nem kedvelte éppen sem az osztrákokat, sem a magyarokat, de azt is tudtam, hogy a spanyol függetlenségi háborúban több magyart ismert meg, akik ugyanúgy Franco ellen küzdöttek, mint ő. És persze ott volt Robert Capa, a magyar származású fotós, akit még Papa is tisztelt a bátorsága miatt.

Mondtam, hogy nem nagyon iszunk koktélokat, az egyetlen kevert italunk a fröccs.

– What the hell is a fröccs? – kérdezte, én pedig elmondtam neki, mire felröhögött, én pedig direkt elejtettem, mire begurult egy árokba. Onnan már nem tudtam kiszedni, úgyhogy ott pihentünk napfelkeltéig.

1961, Ketchum, Idaho. Az egyik utolsó közös kép Hemingwayről és rólam, kevéssel az öngyilkossága előtt. Éppen a vörösboros korszakát élte. Olyan részeg volt, hogy pár perccel később megpróbált beleinni a macskába

Így néz ki egy Old Fashioned, itt épp fahéjjal ízesítve

(Fotó és photoshop: Tóth István)