Évek óta léteznek már szabványosított természetes építőanyagok, vagyis például vályogházat nemcsak kézzel lehet pacsmagolni, de elérhetőek sorozatgyártott, ellenőrzött műszaki paraméterekkel rendelkező vályogtéglák is. Több más természetes építőanyag esetében is ez a helyzet, a keresztrétegelt fapanel, azaz a CLT már-már a hétköznapjaink része, sok ház épül ilyen anyagból, amit aztán az életciklusa végén gond nélkül visszaadhatunk a természetnek.

Mégis jellemzően csak kis léptékű épületeknél alkalmazunk természetes építőanyagokat, nagyrészt családok vidéki házainak, elvonulásra vágyók hétvégi bungalójának, esetleg kiadó kabinháznak. Logikus, hogy készházat oda lehet építeni, ahol van üres telek, Budapest belvárosába tehát nemigen. Viszont ebből meg logikusan következik, hogy

jelen állapotában a készház-mozgalom nemigen menti meg a bolygót. Kérdés, van-e esélye átmennie az öko-építészetnek a mainstreambe?

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nagyobb léptékű CLT épületekre – középületekre, irodákra – volna szükség, és szélesebb körű felhasználásra, például a meglévő lakásállomány ökotudatos felújítására. A jó hír, hogy Nyugat-Európában már mindegyikre találunk példát, bár ez még ott is elég ritka. A bécsi HoHo Wien szálloda 84 méter magas, és CLT-ből épült, ahogy a 85,6 méteres norvégiai Mjøstårnet torony is, Berlinben pedig közel százméteres ház épül fából, benne a lakásokon túl más funkciókkal is.

Mint írtuk, ezek csak elszórt példák, a kérdés még mindig ugyanaz, mint fent – meg még néhány másik. És éppen ezekre ad választ az elsősorban a nagyobb projektjeiről ismert dán Henning Larsen építésziroda (Siemens HQ, München; King Abdullah pénzügyi központ, Rijád) vezető tervezője, Magnus Reffs Kramhøft, amikor a Feldballe iskola fejlesztéséről beszél. Egy öko-tudatos település meglévő iskolája egy-egy új tanteremmel és laborral bővült a munka során.

Kramhøft szerint az elmúlt évtizedben lassan világossá vált, hogy az építőipar karbonlábnyomát csökkenteni kell, elvégre az építőanyagok önmagukban felelősek a globális karbonkibocsátás 11 százalékáért, míg az iparág – a szállítással, építkezésekkel, üzemeltetéssel és karbantartással együtt – közel negyven százalékáért.

Kézenfekvő lenne természetes építőanyagokat használni, de mégis mi tart vissza ettől bennünket, ha ezeket amúgy is évszázadok óta ismerjük?

Egyszerűen az elmúlt évtizedekben annyira elterjedt a vasbeton alkalmazása, hogy a nagy beruházásoknál, ahol sok pénz forog kockán, a megrendelők, a fejlesztők és a kivitelezők is megmaradnak annál, mert nem jelent kockázatot, ismeretlen tényezőt, biztosabban számolhatnak költségekkel, megtérüléssel. Ezzel együtt egyre több piacképes öko-építőanyagot gyártanak, amelyekre mindinkább figyelnek a „hagyományos” építőiparban is. „Ha pedig az új anyagokhoz pontos adatok, teljesítménymutatók és tanúsítványok is járnak, akkor hirtelen reálisabbá válik ilyen megoldásokat találni, és meggyőzni erről a megrendelőt vagy a vállalkozót” – mondja az építész.

Az anyagi kérdéseket ne becsüljük alá: Kramhøft a saját háza építésekor is hozott „ostoba döntéseket” anyagi kényszerből. Nem örült neki, de „ez volt a realitás”, következésképpen egyenlőbb árazást szeretne, akár magasabb adót a szennyezőbb építőanyagokra – merthogy a nagy gyártók termékei mindig olcsóbban egy kicsit, és innentől „ez egy folyamatos probléma, amit politikai úton kell megoldani. Állami szinten kell elérni, hogy a nagy szereplők jobban hozzájáruljanak a klímamegoldásokhoz.”

Iskolapélda

És lassan eljutunk a Feldballe iskoláig, ami ideális kísérleti terepet jelentett a landmark épületeket jegyző iroda számára. A kísérlet a válasz arra is, miért éri meg egy világhírű építészirodának egy kicsi vidéki iskolával bíbelődni.

A Feldballe projekt kíváncsiságból és bátorságból született, amiből nem üzletileg, hanem tudás- és tapasztalatszerzésben profitálhat a Henning Larsen.

Ezt a tudást pedig a nagyobb projekteknél is alkalmazhatja majd a stúdió, amelyen belül a Design for Disassembly (tervezés és szétszerelés) elvet kidolgozó Peter Tegner Matz játszott meghatározó szerepet az iskola építésénél. A házon persze sok specialista dolgozott, anyagszakértők, fenntarthatósági szakértők.

Megpróbáltak minél több elemet beépíteni, hogy lássák, milyen messzire juthatnak a bioalapú koncepcióval. Mindenekelőtt egészségesebb beltéri levegőt szerettek volna, aminek érdekében vályogot és természetes szellőzést alkalmaztak, míg a Design for Disassembly elveinek megfelelően úgy tervezték meg az épületet, hogy annak építőelemei, anyagai később máshol újra felhasználhatóak.

A hőszigetelés szalmából készült, aminél fenntarthatóbb építőanyagot nem is találhattak volna: mezőgazdasági maradékból gyártották, és később maradéktalanul visszaadható a természetnek.

Gyorsan megújuló, természetes anyag, ami minden előírásnak megfelel. A stúdió itt használt először szalmát, most pedig keresi a lehetőséget, hogy nagyobb alapterületű, többszintes épületnél is tervezhessen vele. Kramhøft szerint sok „szép és okos, fenntartható” projektet terveztek különböző igények szerint, de anyaghasználatban ez az iskola a legelőremutatóbb.

Ugyanakkor nemcsak a „körforgásos anyagokban” lehet gondolkodni: hasonlóan fontos szempont újra felhasználni a már legyártott és felhasznált anyagokat, megújítani meglévő épületeket. A stúdió vezetője egyszerűsítené az épületek komplexitását, amivel pénzt és munkát lehetne megspórolni.

És tovább kell tesztelni különböző anyagokat, mert a szalma csak egy a sok lehetőség közül. Végül fontosnak tartja a tudatosságot is: a határok feszegetését, új ismeretek gyűjtését, hogy később könnyebben alkalmazhassunk egyszerű megoldásokat és természetes anyagokat.

(Forrás: Ecococon, fotó: Rasmus Hjortshøj)

Ez is érdekelhet: