Egy borkulturált ember is lehet igazi lázadó, és ehhez nem feltétlenül kell bögréből innia a tablettást. Be lehet szólni a konkurenciának verekedés nélkül is, és ha ügyes az anarchista, vele együtt sokan jól járnak.

Amikor pár évvel ezelőtt, a sarki éjjel-nappali legolcsóbb üveges tételein túl is elkezdtek érdekelni borok – az iható, majd a jó borok –, Villányban tört meg bennem a jég. Rokonlátogatáson jártam a környéken, éppen a borfesztivál idején. Rossz évet fogtam ki – 2010 ugyanis minden magyarországi borásznak kín, gyötrelem, fájdalom és könny volt, a rossz idő miatt néhány hónap alatt ötévnyit őszültek –, de mivel az újságírást is akkor kezdtem el igazán, ennek baromira örültem.

Akadt ugyanis téma, volt miről (s)írni. Rögtön letámadtam Gere Attilát, mondja el, mekkora a baj. Gere viszont inkább focizni ment, a helyi borászok pocakos csapatát erősítette, amikor lesérült. Borát, a híres Kopárt (ma már Kopar) azért megkóstoltam. Hiányzott belőle a vécétisztítók citrusossága, meg a korábbi boroknál érzett fenyőlégfrissítő bukéja – szóval az aromák, amiket már jól ismertem –, így igazán értékelni akkor még nem tudtam. Ki sem mertem számolni, mennyi minden más jött volna ki a több ezer forintba kerülő deciből.

A Kopár-dűlő Villány legnyugatibb területe. Hírnevét, a jó szőlőből készülő jó borokat annak köszönheti, hogy észak felől teljesen védett, így éghajlata kedvező, a tavaszi rügyfakadás itt két héttel beelőzi az ország bármely más területét. Gere Kopár borai ma is 8–35 ezer forint körül mozognak, de továbbra is tartom, hogy aki kezdő borszeretőként nem érzi felkészültnek magát, egyelőre egyszerűbb prédákra vadásszon. Úgyhogy most fordulunk: Kopár ugyanis máshol is készül az országban.

Sopron is a legrégebbi borvidékeink egyike, a kékfrankos úgynevezett fővárosa, ahol a borospincék nem a szőlőhegyen, hanem a városban, a házak alatt épültek ki. A Fertő-tó, az Alpok lába, a Sopron–Vasi-síkság keretezik, és a Kőszegi körzet is része, úgyhogy kis területen nagyon változatos adottságokon terem a szőlő. Míg a XIX. század elejéig a fehér szőlő uralta a terepet, ma már egyértelműen a kék szőlő és a vörösborok királykodnak – főleg a kékfrankos. Közepesen tartalmas, friss, jó savú borokat remélhetünk, ha innen választunk.

A helyi szőlősgazdákat a hagyomány szerint poncichtereknek hívják, mióta azok a szőlősorok közé zöldséget és gyümölcsöt – főleg babot – ültettek, hogy megéljenek. A helyi profik persze ma már nem csinálnak ilyet, de ez mindegy is, a név maradt.

Józsi, a punk

Itt működik a terroir-túlbuzgóság egyik ismert sziluettje, a radikális Horvát Ráspi József, a mai piac egyik Rousseau-ja: „vissza a természetbe!” Józsi igazi punk, ő hazai borvilág egyik anarchistája, a borsznobpukkasztó kopasz. Legalábbis annak adja el magát. Állítása szerint nem érdeklik a trendek, az elvárások, a piac. Csak arra figyel, hogy mindent természetesen készítsen, kapásból elutasítja a kegyszerek és vegyszerek nagy részét. Legalább harminc-, de legfeljebb nyolcvanéves tökékről szüretel, drasztikus hozamkorlátozással, abban bízva, hogy helyette dolgozik Isten és a természet. Egyébként cége marketingjét is a természetre és az afölött álló erőkre bízza, pénzt ilyesmire nem költ, és mégis úgy tűnik: neki bejön.

A terméshozam korlátozása az újjáéledő borkultúra egyik leginkább szemmel látható jele. Pontosan azt jelenti, amit: a termelők szándékosan csökkentik az egy tőkén megtermő szőlő mennyiségét, hogy javítsák a minőséget. A minőség és a mennyiség ugyanis fordítottan arányos tényezők, és nem csak egy párkapcsolatban. Minél kevesebb a szőlőszem, annál koncentráltabb a gyökerek felől érkező tápanyagtartalom. Míg megszületésem előtt 55–60 hektoliter jött le egyetlen hektárról, a rendszerváltás óta a jobb helyeken ennek fele, vagy annál is kevesebb – de jobb – csordogál le.

Így ad ki a kézműves punk évi 25–50 ezer palackot, méghozzá méltányos áron. A Ráspi Kopár Cuvée ugyanis igazi best buy: 2500 forint körül már olyat kapunk, hogy ellenőrizzük, jó palackot fogtunk-e meg a nagy svungban. Eddig sem ajánlottam olyan borokat, amelyekben nem maga a természet buzgálkodott volna (a sorozatról beszélek, a múltamat ne hánytorgassuk fel), ebben meg főleg nem lesz vegyszer. Koncentrált örömbomba, amit bármikor lekaphatunk, a nyárelőn egyre inkább grillpartira tobzódó haverokat vagy családot meglephetjük vele. Fullmészköves, csillámpónipalás talaj integet vissza, persze kékfrankos. Elbírja a jazzt, de a Sex Pistols is dübörögni fog rá.

Ez a bor maga a fricska. A soproni – ahogy egy igazi anarchistának illik – nem félt beszólni az eltartott kisujjal szürcsölő nagyoknak. Megtanította: egy borkulturált ember nem tüdőből köp szaktársa cipőjére, hanem elegánsan, borral üzen. Erről szól a Kopár, amivel a maga módján Gere vastag pénztárcákat célzó szortimentjének üzen Ráspi. A borászok persze nem szeretik érte, az üres zsebű, borértő lázadók viszont örülnek és oltárt állítanak neki, a fekete Ráspi pólókat, felvarrókat, kitűzőket és csuklószorítókat kéz alatt lehet kapni. A bort meg a magukra valamit is adó üzletekben.

A Stella által kóstolt borokat – és még tucatnyi remek ár-érték arányú finomságot – megtalálod együttműködő partnerünk, a Radovin Borkereskedés üzleteiben. Facebook-oldalukat is érdemes figyelemmel kísérni, elég sok kedvezményes akciót hirdetnek meg.

(Fotó: Tóth István. Stella a borok világával a Zonában, a város legújabb, modern borbisztrójában ismerkedik.)

És ezt olvastad már?
Egy palack, amibe kizárólag egri bikavér kerülhet
Ajánlunk neked 3 gyönyörű panorámával megáldott szpotot túrázáshoz